A közösségi média arra való, hogy megmutassuk a világnak, rendben van az életünk.

Mindenáron. Akkor is, ha nincs. Illetve van a másik véglet, amikor ő áldozattá válik, vagy legalábbis úgy érzi. Akkor titokzatos és szenvedő posztokat oszt meg, talányos verseket, képeket; várva, hogy érdeklődő távolabbi ismerősökkel a komment szekcióban megoszthasson hasonlóan talányos formában részleteket is. 

A cél mindenáron egy dolog: kiváltani valamiféle hatást, ami jó esetben pozitív, de ha másképp nem megy, a negatív figyelem is elég. A felszínen megveti a közösségi médiát, a mélyben alapvetően függ tőle. Miközben oly sokkal magasabbrendűnek érzi saját magát, a közösségi média feletti totális kontroll pontosan az, amire vágyik. 

S ennek a kontrollnak igen gyorsan az én profilom is része lesz - kell legyen... Először aggódva jelzi, hogy a biztonsági és láthatósági beállításaim nyugtalanítják. Talán igaza van - bár megosztásaim töbségben szakmai, kisebb részben személyes, ám tökéletesen neutrális eseményekből, posztokból állnak, talán érdemes ezen elgondolkodni - vélem. A beállításaim hamarosan igazodnak az övéihez. Észre sem veszem, de olyan terep ez, amin a játszmák végtelen lehetőségei nyílnak, amint az hamarosan látható lesz.

Kapcsolatunk első hónapjaiban nem került előtérbe a kérdés. Mindig úgy gondoltam, hogy a jó magánélet az, ami szinte láthatatlan. Védett. Privát. Nem igényel megerősítést felszínes ismerősöktől like-ok, kommentek és megosztások formájában. Ezekben az időkben csak mulattunk rajta, hogy egyszer csak "robban majd a bomba", amikor kiderül, hogy együtt vagyunk. Közös szakma, hasonló ismertség a szakmai közéletben, így aztán édes és mulatságos az ábránd, mi lesz majd, ha megtudják...

Karácsonykor, december 24-én minden előzetes bejelentés vagy megbeszélés nélkül teszi közzé. Aznap mindketten még a családdal töltöttük az időt, késő délután, váratlanul ér... Kicsit furcsa érzés így, talán egy pillanatra átfut rajtam, hogy igazából fontos-e én mit szeretnék, de tudom, nem tehetek mást, nyilvánossá teszem én is. Zavarban vagyok, de betudom túlzott zárkózottságomnak.

Ettől kezdve rendszeres a vád: nem vállalom fel (eléggé) nyilvánosan. Karácsony után a Mátrában töltünk pár napot, Szilveszter este - érzem, kötelező - megosztom az első közös fotónkat. Mégsem elégedett. Egy kirándulás közben azután feltörnek belőle a feszültségek. Látható, érezhető a dühe, nem értem, mi történik vele. A hegytetőn, forralt bor mellett szegezi nekem, félig kérdőn, félig vádlón, hogy engem aggaszt, mit gondol az előző párom, L. arról, hogy kapcsolatban vagyunk a facebook-on. Meglepődöm... Annak a kapcsolatnak több, mint egy éve lett vége, kissé megütközve válaszolom, hogy voltaképp ez eszembe sem jutott. Csak mert - folytatja - BENNEM azért felmerült, milyen érzés lehet az előző menyasszonyomnak ez... Összezavarodom. Úgy tűnik, érzéketlennek gondol, amiért nem jutott ez eszembe, ugyanakkor hónapokkal korábban még azt is megtiltotta, hogy a volt párommal szót vagy levelet váltsak, az említésétől pedig rettenetes dühröhamot kapott. Akárhogyan is érzek, itt már csak hibás lehetek.

De ugyanígy tör fel belőle a feszültség, amikor Bécsben járunk vagy épp egy kiállításon, s facebook bejegyzésemben nem szerepel... Hogy megpróbáltam, csupán legendás biztonsági beállításai nem teszik lehetővé, hogy megjelöljem? Nos, ezt mintha meg sem hallaná. Ahelyett, hogy belátná, tévedett, csak vádol és vádol, hogy nekem nem volt ez elég fontos. Máskor az időpont nem nyeri el tetszését: kioktat, hogy a nap  melyik óráiban olvassák a legtöbben a bejegyzéseket, s elvárja, hogy akkorra időzítsem, a közösmegosztásokat, ezzel a lehető legnagyobb nyilvánosságot elérve.

Mindeközben már-már rémítő alapossággal követi az online tevékenységemet. Tudja, s számon kéri, mikor mennyivel növekedett az ismerőseim száma. Emberek közt dolgozom, így bizony néha ugrásszerűen növekszik, amikor sokan keresnek meg rövid időn belül. S amikor egy szakmánkbeli fiatalember mulatságos posztjára reagálok - némi szarkasztikus humorral s a megosztó srácon ártatlanul mulatva - nos aznap reggel kemény leckéztetésben van részem arról, hogy hogyan merek az ő ellenségeinek kommentelni. Sejtelmem sem volt, hogy az illető ismerős az ellensége, s arról a mai napig nincs, hogy miért.

Nagy félelmem, hogy a közösségi médiában teljesen más vagy, máshogy viselkedsz, mint az életben - mondja időnként. Újabb vád, amellyel engem illet, de ami őrá igaz valójában. Döbbenetes volt utólag felismerni, hogy csaknem minden, amit valaha hozzám vágott, valójában őrá volt igaz. Patológiás működésének sajátos eleme ez...

Engem illető paranoiás félelmének betetőzése volt, amikor egy munkával kapcsolatos intéznivaló miatt elkérte a gépem este. Odaadtam, dolgozni kezdett, én közben elaludtam. Reggel mindjárt éreztem, hogy valami nagy baj van, holott nem csináltam vagy mondtam semmi olyat, ami feldühíthette. Vasárnap volt, s a mise után sétáltunk még egyet. Harapófogóval kellett kihúzni belőle, mi bántja. 

Akkoriban felmerült, hogy a munkahelyemen vállalna munkát, egy régóta üres poszton. Igyekeztem beajánlani, bemutattam a főnökeimnek és elindult egy beszélgetés a lehetőségekről. Nagyon szerettem volna, ha sikerül, nemcsak mert örültem volna, ha a kedvére tehetek, ha mindemellé a közelemben dolgozik (büszke voltam rá és a képességeire nagyon), de azt is tudtam, ezzel bizonyíthatom előtte feltétlen odaadásomat. És bizony, már akkor tudtam, hogy ez a bizonyítás kulcsfontosságú. Gyorsan tanultam. Akkor, a mise után az derült ki, hogy úgy véli, rettenetes módon elárultam, s arra a munkára egy más, közös ismerősünket is "meghívtam". Először nem értettem, mire gondol, de ahogy kibontakozott a történet, lassan felfogtam, hogy végignézte a levelezéseimet, s megtalált egy bizonyos üzenetet - egy teljes évvel korábbról, mint ahogyan őt egyáltalán megismertem.

A felháborodásom, hogy visszaélt a bizalmammal (nem, a laptopomon nem voltak jelszóval levédve az oldalak, hiszen soha senki nem kutakodott még ilyen módon rajta) hamar túlszárnyalta a megkönnyebbülés, hogy eloszlathatom az ő aggályait. Hát nem abszurd? Alig pár hónappal azután, hogy összejöttünk, már annyira meg akartam felelni, hogy az felülírta minden emberi méltóságomat és jogos büszkeségemet. S éppen ez az egyik tényező, amely belerántott a spirálba, a manipuláció, bántalmazás és kontrollálás spiráljába, ez a hit, hogy ha elég keményen dolgozom, ha mindent megteszek, annak eredménye lesz - elvégre egész életemben ezt tanultam és tapasztaltam.