Nyugodtabb napok jöttek. Bejártuk a környéket, mentem engedelmesen, hallgattam a magyarázatokat. Sokat tud, én pedig szívesen tanulok, így kellemesen telt az idő. Komoly magyarázatai a felfedezések gyermeki örömével vegyültek. Megható volt hallgatni, látni az örömét, ha találtunk valami újabb érdekességet. Ilyenkor visszaváltozott tizenkétéves-forma kissráccá, aki előtt még ott az élet és az összes lehetőség a világon. Rossz álomnak tűntek azok az esték, a rossz álmokat pedig napvilágnál könnyen elfelejtjük.
Azután hosszabb út következik. Az Adriát megkerülve a szerelem, a karneválok, a lagúnák városa a következő állomás. Ezt vártam a legjobban. Milyen gyönyörű lesz... Hajóval érkezünk, a legcsinosabb ruháimat csomagoltam ide... csipkés kendőt lobogtat a vállamon a tengeri szél, szalmakalapban és könnyű nyári szoknyában lépek a partra. Tündéri, ódon, apró hotelben szállunk meg, minden szöglete történelem. Bűbájos kis térre néz az ablakunk, s mégis, valami hiányzik, valami nincs rendben. Csak bő egy hét múlva mondom ki magamnak, ami akkor és utána is kíméletlenül hasít végig a tudatomon, hogy mióta csak összekötöttük az életünket, nem örült nekem. Egyszer sem. Kicsit sem. Volt, amikor elégedett volt velem, de pusztán a tény, hogy vagyok, hogy én vagyok neki és olyan vagyok, amilyen, nem tette boldoggá.
A programterv nála, folytatjuk a látnivalókkal másnap reggel. Csak egyszer voltam eddig a városban, s csak pár napot, de nagyon szerettem... Ő többször járt már itt, viszonylag jól ismeri. Bejárjuk mind a fontos helyeket. Rendkívüli és csodálatos, egyszerre élő és múltbeli, a sikátorok és lagúnák kifogyhatatlanok csodából. Az első napokban csak sétálunk és sétálunk az óvárosban késő estig. Fotózunk, lopva elkapok pár klassz képet róla, biztosan örül majd. Tudom már régebbről, milyen fontosak neki a közös képek is, így naponta többször készítek vagy készíttetek vele. Furcsa, de kényszeredettnek tűnik, valahogy erőltetett ez az egész. Ez a másik, amit csak utóbb, jóval később fogalmazok majd meg magamnak: hogy semmi nem természetes együtt, semmi nem magától értetődő. Mindent ki kell gondolni, mérlegelni, előadni, megkérni, győzködni hogy tényleg vagy hogy tényleg nem... Összeszokunk valaha...?
Az egyik este megvesszük a 48 órás vaporetto-jegyet. Az már kitart, amíg itt vagyunk, s körbehajózhatjuk a távolabbi területeket is. Másnap reggel sietve indulunk az egyik szigetre, hogy megnézzük az ottani csodaszép templomot. Épp jön a hajó, amint a kikötőbe érünk, hagyd a jegyet - mondom - nem számít, hiszen tegnap már érvényesítettük és 48 órán át úgyis érvényes, nem kell újra, csak érjük el a járatot... Végigfutunk a stégen, beugrunk a vaporettoba a matróz mellett, az orrba ülünk... páratlan szép a reggel. Csodálom, nézem, iszom a szememmel a színeket és fényeket, s közben szólnak a vészcsengők, tudom, hogy baj van, tudom, hogy valamit elrontottam... "Mondd csak, hányszor is voltál te Velencében? Csak mert én legalább ötször." eldönthetetlen hogy ez tényleg csak egy kérdés, vagy céloz valamire. Talán mégis az utóbbi, hiszen pontosan tudja a választ. Egyszer... suttogom.
Ott állunk a templom előtt. A tömeg már berohant a nagy, faragott kapun. Úgy teszek, mintha teljesen lekötne a pompás homlokzat, de a szemem sarkából őt figyelem. Nem néz rám, de megszólal "Gondolom mindent tudsz róla", fejével int a templom felé. Belekezdek egy mondatba, de mintha meg sem hallaná, határozott léptekkel belép az épületbe. Lassan, tűnődve megyek utána, kezd összeállni a kép. Óriási hibát követtem el, amikor úgy véltem, jobban tudhatok valamit. Vagy egyáltalán, hogy tudhatok bármit.
Mivel azt már megjegyeztem, hogy ha most utána megyek, kérdezek, könyörgök, akkor alighanem idegesítőnek talál, hát hagyom. A hűvös templomtérben csodálom az alkotásokat, de mindig úgy, hogy a szemem sarkából lássam őt is. Tudom, hogy ő is lát, érez. Sóvárgok, rettenetesen, csak egy szóra, vagy hogy megsimítson, egy apró kézszorítás vagy csak egy gyengéd pillantás is elég, csak venne már tudomást rólam, válnék újra láthatóvá... De nem. Így megyünk, mérhetetlen távolságra egymástól végig a kolostorkerten, át a kiállítóterekhez, ott kortárs festmények, nem tudok szabadulni a gondolattól, milyen jó lenne megbeszélni őket.
Visszaérünk a templomba, fáradt vagyok... ülök egy padon a kupola alatt, ahogy elmegy mellettem, érzem, mostmár indulunk. Követem, mostmár közelebbről, képtelenség ez így. Nagyon halknak és vékonynak hat a hangom, ahogy szólok neki, kérlek, szólj, ha majd szükséged lesz rám. Meg kell ismételnem, nem hallotta, kérdőn néz... Másodszor hangosabb, de még idegenebb a hangom magamnak is. "Itt csak neked nincs szükséged rám. Hiszen nyilván ismered a várost, mint a tenyered. Mi vagyok én itt? Valami kísérő, aki csak arra való, hogy jó képeket készítsen rólad?! Amiket aztán feltehetsz a facebookra?" Te jó ég, hogy lennél, hát ez az egész rólunk szól... próbálkozom... "Ugyan már, eszedbe jutott egyszer is, hogy azt mondd, milyen jól néznék ki itt vagy ott és lefotózz?!" Rengetegszer lefotóztalak, végignézheted a kamerám, egyszerűen csak jobb szeretem spontán meglesni és elkapni azokat a pillanatokat.
Ülünk egy kapualjban, gyötrődünk megint. Kifogytam a pénzből már előző este, szóltam, hogy hozzon ő készpénzt (minden valutát feleztünk induláskor, hogy legyen mindenkinél), de nem hozott. A következő templomba így már be se tudtunk menni. Ez tovább rontotta a hangulatot. Leköpte a templom lépcsőjét, engem elöntött a szégyen. Ülünk a kapualjban. "Felháborító, hogy az a hájfejű amerikai turista bemehetett, csak mert volt nála 2 euró. Csak ennyi kell itt. Álszent haszonleső társaság. Hát mi köze annak ehhez itt?" Nyelvemen van, hogy nem tudhatjuk, az a turistának tűnő ember nyugodtan lehet a Harvard vagy az MIT professzora is. Csak annyit mondok, hogy hiszen mindenkinek pontosan ugyanannyi joga van ezeket megcsodálni, és hát szóltam, hogy hozzon belépőjegyre valót. "Nem veszem be az agymosott feminista szöveget... Mind ezzel jöttök, ti nők, hogy mindenki egyenlő, ezzel kergettek az őrületbe." Mi köze ennek a feminizmushoz? A Jóisten előtt is mind egyenlők vagyunk, pont ugyanannyit ér az életünk. "Dehogy ér ugyanannyit. A hülye média szövegei ezek, mind tudjuk, hogy hazugság. Hogyan érne ugyanannyit az enyém, mint az ostoba, semmit sem értő japán meg amerikai turistáké? Hogyan lenne nekik ugyanannyi joguk ehhez, mint nekem, aki ebből doktoráltam és egyetemi docens vagyok? Ha normális világban élnénk, akkor a Szent Márk székesegyházban nemhogy nem kéne sorban állnom és belépőt fizetnem, hanem fogadást rendeznének ha megérkezem... De benned nincs semmi empátia"
A viták legelképesztőbb vonása, hogyan jutunk egyik ponttól a másikig, minden valódi logikai kapcsolat nélkül. "Ez egy szövetség, itt lojalitásnak kell lenni és betartani a játékszabályokat." Játékszabályok, azok pörögnek a fejemben. Egész rendszert építettél körém, igen! - tör ki belőlem a felismerés hangosan is. "Rendszert, úgy, szóval kalickában érzed magad...?" Majdnem aggódó a hangja, talán ez lesz az, a megértés, a konszenzus, amikor ráébred, hogy fájdalmat okoz vagy elismeri, hogy megtartottam az ígéreteimet, akkor is, ha nehéz volt és áldozatokkal járt. Megrohan az őszinteség, igen, kalickában, de jól vigyázz, mert hiába zárod rám, átférek a rácsok közt. A szemébe nézek. Nem hiszem, hogy komolyan vesz. Hozzá tartozom. Most először ébred fel bennem valami távoli sejtés, hogy nem élhetek rabságban.
Újra a képeken pörög "mehetsz velük regisztrálni a társkeresőre" Életemben nem csináltam ilyesmit. "Annyira önző vagy. Nem bírom a felszínességedet...!" Sért és fáj, lassan megtörök, vissza a szokásoshoz, könyörgök, simogatom a kezét és kérlelem, hogy fejezzük ezt be és legyünk már boldogok. Micsoda őrület ez? Mi tör rád ilyenkor? Miért hagyod így eluralkodni? Hát kisbabát akarunk, nem emlékszel? Sőt, talán már itt is van velünk, ez eszedbe sem jut? "Neked??? Nem lesz neked gyereked..." Lekicsinylő a hangja, rosszabb, mint egy pofon. Felkacag hozzá, gonosz, gúnyos kis nevetéssel. Megmerevedek, kihúzom magam és felé fordulok. Egyenesen az arcába nézek és nagyon halkan, de már cseppet sem remegő hangon mondom, hogy most túl messzire ment.
Rettenetes düh, csalódottság, felháborodás és mély szomorúság váltakozik attól fogva bennem. Hogyan képes a nászútja közepén ilyet mondani a feleségének? A semmiért! Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, mint annyi mást, mint a rossz álmokat. Onnantól nehezemre esnek az együttlétek. Boldogan és nyitott szívvel vártam, hogy vajon mikor fogan meg a kicsi babánk. Mostmár elromlott ez is, a játszma része lett. Nem egymásért vagyunk együtt, egy ócska meccsé degradálta ez a mondat a gyerekvállalást. Ha megfogan, én nyerek, nekem lesz igazam. Ha nem, akkor neki. S minden hónapban majd lessük, várjuk, hogy ki kerül ki győztesen ebből a rettenetes, értelmetlen és romboló küzdelemből. Később, napokkal később hozom ezt újra szóba, egy nyugodtabb pillanatban, nagyon óvatosan.
"Szóval még az is az én hibám lesz, ha képtelen vagy teherbe esni? Miközben csak kifejeztem az aggodalmamat, hogy sikerül-e."
