Ő maga kiválóan alszik. Mindig, minden körülmények között. Amikor csak úgy dönt, hogy ideje aludni, 8-9 órára álomba merül. Érezhető lenézéssel viseltet aziránt, akinek a hétköznapi  stressz vagy valamilyen átmeneti nehézség okán nehezen megy az alvás, esetleg alaphelyzetben is valamilyen enyhébb alvászavara van.
Én magam sosem voltam jó alvó. Az alvásigényem sem sok, de könnyen megzavarja a munka vagy magánélet miatti szorongás. Igaz, ha nyugodtak a körülmények és rendszeres az életmódom, egészséges alvásritmusra tudok beállni.
A tényt azonban, hogy időszakosan enyhe alvászavarral küzdök, később arra használta, hogy időről időre éreztesse, mentális problémáim vannak, ezzel a bántalmazásra adott reakcióimat megfosztva jogosságuktól. Így próbálta elérni, hogy megkérdőjelezzem saját érzelmeimet vagy épelméjűségemet.

Az alvás megvonása ugyancsak gyakori eleme lett a bántalmazásnak. Előszeretettel rúgta fel az egyébként általa felállított esti rendszert, amely segítette volna a nyugodt alvást. Rászokott arra is, hogy az általa generált vitákat a késő esti órákra időzítse: elég volt egy esti üzenet a nővéremtől, egy rossz helyen felejtett könyv, hogy a felgyülemlett feszültséget leverje rajtam. 2-3 órát is hajlamos volt ilyenkor veszekedéssel tölteni, vagy kapcsolatunk korai szakaszában egyszerűen rám tenni a telefont s aznap este már nem beszélni többet hozzám. E rettenetes jelenetek végén általában kimerülten és feldúltan, zokogva maradtam magamra, megoldás, feloldozás vagy megértés nélkül, többnyire teljesen képtelenül arra, hogy aludjak.

Egy esedékes másnapi fontos üzleti tárgyalás vagy munkamegbeszélés majdnem biztos garancia volt arra, hogy az estét így töltsük, így a másnap a holtfáradtan, kiborulva és dekoncentráltan indult.

Szelídebb módszerekkel is akadályozta ugyanakkor a pihenést. Hálószobánkban jó minőségű redőny volt felszerelve, s egyszer óvatlanul elszóltam magam, milyen sokat segít az alvásban, ha sötét van. Soha többé nem volt szabad lehúznom éjjelre a redőnyt. Az indok? A bioritmusnak egészségesebb, ha a szervezet érzékeli a világosodást. Így aztán rendszerint napkelte után ébredtem, s már visszaaludni nem tudtam. Eközben ő békén aludt, egészen a 9 órai ébresztője megszólalásáig. Akkorra én rendszerint elkészítettem a reggelit és a kávét, hiszen mi mást tudtam volna tenni...? Egy ízben próbálkoztam azzal, hogy leülök a nappaliban a gépemhez dolgozni, amíg alszik, így elkerülve, hogy olyankor foglalkozzam a munkával, amikor ébren van - ez általában komoly konfliktusokhoz vezetett ugyanis. Konfliktust írok, ámbár valójában egyszerűen csak megbüntetett érte. Ez az egyszeri kísérlet azonban szörnyű következménnyel járt, amikor végül felébredt, dühe óriási volt, hogy mással foglalkoztam, felkelve mellőle. Felhagytam hát ezzel a kísérlettel, kizárólag a reggelijével vagy kávéjával foglalkoztam onnantól.

Összefoglalva, az alvásmegvonás a bántalmazás és a kontroll eszköze és célja is lett, egyben az ő egészségességének és felsőbbrendűségének bizonyítéka. Mondani sem kell, mindez elfogadhatatlan egy olyan szeretetteljes kapcsolatban, ahol kölcsönösen a másik egészsége, nyugalma és kiteljesedése érdekében dolgoznak a felek.

A közösségi média arra való, hogy megmutassuk a világnak, rendben van az életünk.

Mindenáron. Akkor is, ha nincs. Illetve van a másik véglet, amikor ő áldozattá válik, vagy legalábbis úgy érzi. Akkor titokzatos és szenvedő posztokat oszt meg, talányos verseket, képeket; várva, hogy érdeklődő távolabbi ismerősökkel a komment szekcióban megoszthasson hasonlóan talányos formában részleteket is. 

A cél mindenáron egy dolog: kiváltani valamiféle hatást, ami jó esetben pozitív, de ha másképp nem megy, a negatív figyelem is elég. A felszínen megveti a közösségi médiát, a mélyben alapvetően függ tőle. Miközben oly sokkal magasabbrendűnek érzi saját magát, a közösségi média feletti totális kontroll pontosan az, amire vágyik. 

S ennek a kontrollnak igen gyorsan az én profilom is része lesz - kell legyen... Először aggódva jelzi, hogy a biztonsági és láthatósági beállításaim nyugtalanítják. Talán igaza van - bár megosztásaim töbségben szakmai, kisebb részben személyes, ám tökéletesen neutrális eseményekből, posztokból állnak, talán érdemes ezen elgondolkodni - vélem. A beállításaim hamarosan igazodnak az övéihez. Észre sem veszem, de olyan terep ez, amin a játszmák végtelen lehetőségei nyílnak, amint az hamarosan látható lesz.

Kapcsolatunk első hónapjaiban nem került előtérbe a kérdés. Mindig úgy gondoltam, hogy a jó magánélet az, ami szinte láthatatlan. Védett. Privát. Nem igényel megerősítést felszínes ismerősöktől like-ok, kommentek és megosztások formájában. Ezekben az időkben csak mulattunk rajta, hogy egyszer csak "robban majd a bomba", amikor kiderül, hogy együtt vagyunk. Közös szakma, hasonló ismertség a szakmai közéletben, így aztán édes és mulatságos az ábránd, mi lesz majd, ha megtudják...

Karácsonykor, december 24-én minden előzetes bejelentés vagy megbeszélés nélkül teszi közzé. Aznap mindketten még a családdal töltöttük az időt, késő délután, váratlanul ér... Kicsit furcsa érzés így, talán egy pillanatra átfut rajtam, hogy igazából fontos-e én mit szeretnék, de tudom, nem tehetek mást, nyilvánossá teszem én is. Zavarban vagyok, de betudom túlzott zárkózottságomnak.

Ettől kezdve rendszeres a vád: nem vállalom fel (eléggé) nyilvánosan. Karácsony után a Mátrában töltünk pár napot, Szilveszter este - érzem, kötelező - megosztom az első közös fotónkat. Mégsem elégedett. Egy kirándulás közben azután feltörnek belőle a feszültségek. Látható, érezhető a dühe, nem értem, mi történik vele. A hegytetőn, forralt bor mellett szegezi nekem, félig kérdőn, félig vádlón, hogy engem aggaszt, mit gondol az előző párom, L. arról, hogy kapcsolatban vagyunk a facebook-on. Meglepődöm... Annak a kapcsolatnak több, mint egy éve lett vége, kissé megütközve válaszolom, hogy voltaképp ez eszembe sem jutott. Csak mert - folytatja - BENNEM azért felmerült, milyen érzés lehet az előző menyasszonyomnak ez... Összezavarodom. Úgy tűnik, érzéketlennek gondol, amiért nem jutott ez eszembe, ugyanakkor hónapokkal korábban még azt is megtiltotta, hogy a volt párommal szót vagy levelet váltsak, az említésétől pedig rettenetes dühröhamot kapott. Akárhogyan is érzek, itt már csak hibás lehetek.

De ugyanígy tör fel belőle a feszültség, amikor Bécsben járunk vagy épp egy kiállításon, s facebook bejegyzésemben nem szerepel... Hogy megpróbáltam, csupán legendás biztonsági beállításai nem teszik lehetővé, hogy megjelöljem? Nos, ezt mintha meg sem hallaná. Ahelyett, hogy belátná, tévedett, csak vádol és vádol, hogy nekem nem volt ez elég fontos. Máskor az időpont nem nyeri el tetszését: kioktat, hogy a nap  melyik óráiban olvassák a legtöbben a bejegyzéseket, s elvárja, hogy akkorra időzítsem, a közösmegosztásokat, ezzel a lehető legnagyobb nyilvánosságot elérve.

Mindeközben már-már rémítő alapossággal követi az online tevékenységemet. Tudja, s számon kéri, mikor mennyivel növekedett az ismerőseim száma. Emberek közt dolgozom, így bizony néha ugrásszerűen növekszik, amikor sokan keresnek meg rövid időn belül. S amikor egy szakmánkbeli fiatalember mulatságos posztjára reagálok - némi szarkasztikus humorral s a megosztó srácon ártatlanul mulatva - nos aznap reggel kemény leckéztetésben van részem arról, hogy hogyan merek az ő ellenségeinek kommentelni. Sejtelmem sem volt, hogy az illető ismerős az ellensége, s arról a mai napig nincs, hogy miért.

Nagy félelmem, hogy a közösségi médiában teljesen más vagy, máshogy viselkedsz, mint az életben - mondja időnként. Újabb vád, amellyel engem illet, de ami őrá igaz valójában. Döbbenetes volt utólag felismerni, hogy csaknem minden, amit valaha hozzám vágott, valójában őrá volt igaz. Patológiás működésének sajátos eleme ez...

Engem illető paranoiás félelmének betetőzése volt, amikor egy munkával kapcsolatos intéznivaló miatt elkérte a gépem este. Odaadtam, dolgozni kezdett, én közben elaludtam. Reggel mindjárt éreztem, hogy valami nagy baj van, holott nem csináltam vagy mondtam semmi olyat, ami feldühíthette. Vasárnap volt, s a mise után sétáltunk még egyet. Harapófogóval kellett kihúzni belőle, mi bántja. 

Akkoriban felmerült, hogy a munkahelyemen vállalna munkát, egy régóta üres poszton. Igyekeztem beajánlani, bemutattam a főnökeimnek és elindult egy beszélgetés a lehetőségekről. Nagyon szerettem volna, ha sikerül, nemcsak mert örültem volna, ha a kedvére tehetek, ha mindemellé a közelemben dolgozik (büszke voltam rá és a képességeire nagyon), de azt is tudtam, ezzel bizonyíthatom előtte feltétlen odaadásomat. És bizony, már akkor tudtam, hogy ez a bizonyítás kulcsfontosságú. Gyorsan tanultam. Akkor, a mise után az derült ki, hogy úgy véli, rettenetes módon elárultam, s arra a munkára egy más, közös ismerősünket is "meghívtam". Először nem értettem, mire gondol, de ahogy kibontakozott a történet, lassan felfogtam, hogy végignézte a levelezéseimet, s megtalált egy bizonyos üzenetet - egy teljes évvel korábbról, mint ahogyan őt egyáltalán megismertem.

A felháborodásom, hogy visszaélt a bizalmammal (nem, a laptopomon nem voltak jelszóval levédve az oldalak, hiszen soha senki nem kutakodott még ilyen módon rajta) hamar túlszárnyalta a megkönnyebbülés, hogy eloszlathatom az ő aggályait. Hát nem abszurd? Alig pár hónappal azután, hogy összejöttünk, már annyira meg akartam felelni, hogy az felülírta minden emberi méltóságomat és jogos büszkeségemet. S éppen ez az egyik tényező, amely belerántott a spirálba, a manipuláció, bántalmazás és kontrollálás spiráljába, ez a hit, hogy ha elég keményen dolgozom, ha mindent megteszek, annak eredménye lesz - elvégre egész életemben ezt tanultam és tapasztaltam.

Július kilencedike, kedd. Remények nélkül térek vele haza. Kipakoljuk az autót, nekifogok a mosásnak és rendrakásnak, hogy minél hamarabb felszámoljam a "rendetlenséget" ami a három heti utazás után szükségszerűen létrejön az előszobában és biztos vagyok benne, hogy nem sokáig lesz hajlandó csendben elviselni. Az esküvő száraz virágdíszei még az ablakpárkányon. Az anyósom telivásárolta a hűtőt, telefonon biztosít róla, náluk ez "így szokás". Ő elhelyezkedik a gépe előtt vagy a kanapén, olvas vagy ír. Csütörtökön azért leviszi majd a bőröndöket a pincébe. Hűvösen derűs, tudom, hogy figyel. Alig szól hozzám, megérinteni még annyiszor sem érint meg. Fogoly vagyok, egyben a legutóbbi játszma egyértelmű vesztese: ott, a parkolóban nem mentem szembe az akaratával, hazajöttem vele. Bizonyította és megszilárdította a hatalmát - legalábbis saját maga számára.

Másnap félve, de jelzem, hogy elmegyek iratokat intézni. Lejárt a személyim, meg kell igényelnem az új nevemre - az ő nevére. Kimegyek Budafokra és ha már úgyis ott vagyok, beugrom Anyuhoz. Még nincs tervem, de amint meglepően higgadtan elmesélem, hogy rettenetesen viselkedett velem a nászúton, azt is hozzáteszem, elképzelhető, hogy egy időre idejönnék, ha a szükség úgy hozza. Aztán sietek haza. Így is tovább maradtam, mint terveztem és nem szeretném, ha dühös lenne. Ő azonban még két napig kerülget ezzel a hideg mosollyal. Olykor megemlíti, milyen csodálatos helyeken jártunk. Mintha nem történt volna semmi egyéb, vagy ha eleget hajtogatjuk magunknak, megváltoznak az emlékek. Bennem egyre gyűlik a keserűség.

Július tizenegyedike, csütörtök este. Nem bírom tovább. Bezárkózom a fürdőbe, hosszan sírok a kádban. Nem tudok így élni. Összeszedem magam, vacsorát készítek. A szemem se nagyon emelem fel a tányéromból. Figyel. Végül csodálkozva megkérdi, hogy van-e valami problémám. Összeugrik a gyomrom, de igyekszem könnyedén felelni, hogy még kissé hatása alatt vagyok a nászúton történteknek. Elkomorul, de nyugodtan megjegyzi, hogy vacsora után beszélhetünk róla.

Leülünk a kanapéra. Borzasztó messze van, ahogy elkezdi mondani, hogy mindketten feszült időszakon vagyunk túl, nem kellene ennyire érzékenynek lennem. Érzem, hogy itt az utolsó lehetőség, hogy ráébresszem, hogyan viselkedett. Viszonylag higgadtan elmondom, hogy feszültség ide vagy oda, egyszerűen nem fér bele, hogy szajhának, ribancnak nevez vagy hogy az anyasággal kapcsolatban sérteget. Erre csak odaveti, hogy ha ma is csak vádaskodni tudok, akkor inkább menjek el - úgyis ezt akartam hallani, ugye? Hogy elmondhassam, hogy kidobott? Felkelek. Fogom a pincekulcsot, lemegyek, előhozom a bőröndöm. Ahogy beérek vele a hálószobába, feltépi a szekrényajtót és elkezdi kitépni a ruhákat. Vállfástul hajítja az arcomba őket, egyenként. Közben kiabál, gyaláz. Néha abbahagyja és rohangál a lakásban, összefüggéstelen mondatokkal tombol belőle a düh. "...mert csak az a fontos neked, hogy a világ minden munkaadóját kielégítsd..." - múlt héten még azért üvöltött, hogy nekem szerinte nincs életcélom, fut át a fejemen. Néha megpróbálkozom visszavágni egy-egy hasonló mondattal, de egyébként a pakolásra koncentrálok. Iratok, diplomák. Képes lenne holnap tüzet rakni vele a kertben... Eszembe jut a ló. A kristályló, a Junior Prima díj, az első számú ellenség, az ő "megaláztatásának" eszköze, meg nem értett zsenijének általam bitorolt szimbóluma. "nélkülem mehetsz az utcára a vackaiddal együtt, ahova való vagy" Előző nap elraktam a polcról, ne legyen szem előtt - habár ő maga erőltette, hogy tegyük ki, nálam közel egy évtizedig pihent a dobozában a szekrény mélyén. Előveszem és dobozostul elsüllyesztem a bőröndben. Sosem hittem, hogy ennyire fontos, de elszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy szilánkokra törik a kezében. "te csak sodródsz egész életedben, mindig elmenekülsz mindenhonnan, menjél R-hez, a stricidhez, ő tart ki téged" Anyu lakáskulcsa a fiókból, bár éjfélkor biztosan otthon van. Majd útközben felhívom. Szegény. "téged mindenki gyűlöl, mióta megszülettél, csak teher vagy anyád nyakán is, egyedül én szeretlek" A növényeim... a tizenöt éve gondozott fikuszom talán holnapra már nem él. Nem vihetem magammal. Közben üvölt és söpri ki a holmim a szekrényekből. "vidd az ócskaságaidat, amit itt hagysz, azt majd megtalálod az utcán kihajítva" Könyvet vág hozzám, a felső polcról. Macóka meséi. "a hülye mesekönyveidet is, vigyed, legyen olvasnivalód" Azt hittem, jövőre már a kicsi babánknak mesélek belőle. Szétszedi a számítógépem és elkezdi kihordani. Előbb csak az előszobába, de jobb ötlete támad. Kiviszi a ház elé. Aztán a mikrosütőt. A turmixgépet. Letépi a fotóimat a falról és azokat is kidobja az udvarra. "tönkreteszlek, te büdös kurva! Ugye már hónapok óta megvan az új faszid??!" Előveszem a telefont, hogy taxit hívjak. Tehertaxit. Egyre nagyobb a halom az udvaron. Nem vesződik szatyrokkal, marékszám hordja ki a ruháimat és személyes holmimat. "havi kétszázötvenezer lakbért fogok beszedni tőled visszamenőleg, amiért itt laktál" - emlékeztetem arra a kétmillióra, amit ráköltöttem a lakására. "a nászajándék rád eső részével és az ösztöndíjaddal, amihez én segítettelek hozzá, bőven kijön az a kétmillió" - szerintem meg már bőven ledolgoztam nálad ezeket. "mivel, azzal a pár reggelivel?" Remeg a kezem, ahogy próbálok taxit keresni. Felhívok egyet, foglalt. "ilyen hülye vagy, hogy egy taxit nem tudsz kihívni, te szerencsétlen" A kezemre vág, kirepül belőle a telefon a kőre. Istenkém, csak össze ne törjön, mert nem tudok elmenni innét! Egyben maradt, kicseng. Nagy méretű taxit kérek a diszpécsertől. Milyen nagyot? Poggyásszal megyek... egy bőrönd meg némi egyéb... Küldjük az autót. Közben tovább hordja kifelé a holmim. Majd elém áll. "addig nem mész ki a lakásból, amíg rendbe nem raktad ezeket" - mutat a vállfákra, amiket odahajigált és most a földön hevernek. Nem én szórtam szét, válaszolom. Te hajigáltad szét őket, kénytelen leszel magad után összeszedni. Miért kötöm meg magam? Dacos vagyok és elegem van. Nem engedek többé. Mostmár úgyis mindennek vége. "azonnal add ide a kulcsaid, nem képzeled, hogy elviheted a lakásom kulcsát" leszedem a karikáról, lerakom. Áll előttem. Félek. Remeg az arca, a hüvelykujja, ahogy ilyenkor szokott, ismerem már a szemében ezt a hideg és vak gyűlöletet. Meg tudnám ölni. Most. Ebben a pillanatban, ha hatalmamban állna, megtenném. De csak az ujjaimat tudom a bordája közé mélyeszteni, eltolom magamtól, és kiviszek még két szatyrot. Tombol, felhúzott pólóval az ujjaim halványuló nyomát mutatja. "nézd meg, mit csináltál, te bántalmazó" Itt a taxi. Ezt mindet el akarja vinni, hölgyem? Nem költöztető vagyok, nem vállalom ezt. Ne menjen el, kérem, elvisszük, ami befér és annyi, megfizetem, csak vigyen el. Nézze hölgyem, erre vannak más cégek... Közben újabb adagot hozott ki. Kitépte a napelemes kerti lámpákat és azokat is leszórta az udvarra. Hölgyem, értse meg, ez egy személyszállító szolgáltatás. Várjon, várjon kicsit... Visszarobogok. Nincs más hátra, kulcsom már nincsen, de a szomszéd Zs. bácsiék talán megengedik, hogy az előszobájukba vagy a pincéjükbe bevigyek néhány dolgot. Becsöngetek. Semmi. Kopogok és csengetek újra, aztán már dörömbölök zokogva, de nem nyitják ki. Nem hallják vagy nem akarnak beleavatkozni. Megértem őket. Mi vagyunk azok. AZOK. Akiktől hallatszik az üvöltözés. Akikre rendőrt akarnak hívni, de mégsem teszik. Akiktől vagy nem merik megkérdezni, mi történt előző este, vagy udvariasan hallgatják végig a háztartási balesetek rafinált történeteit. A mindenötödik.

Mindegy mostmár. Visszamegyek az udvarra, bepakolok, amit lehet, a taxiba. A norvégiai fotók, a számítógép, a laptop. Kihozza a vízforralót, bedobom azt is a csomagtartóba. Teli volt vízzel, kiömlik, a taxis már nem is káromkodik. Ő közben tovább hordja a holmit. Fehérneműk és sapkák összekeveredve a betonon. Látom a sofőr arcán, hogy nem kellene tovább feszítenem a húrt. Higgye el, hölgyem, más már itthagyta volna ezzel... Köszönöm, hogy maradt. Sajnálom, hogy belekerült ebbe. (Még egy adag.) Beszállok a taxiba. Induljunk, hajtson... ő ezt úgyse fogja abbahagyni, amíg itt vagyok, nincs értelme tovább maradni. De mi lesz a többi holmival az udvaron? Mindegy, nem fontos, csak induljunk már! Várjon, hölgyem, az úr még akar valamit. Letekeri az ablakot. Ő odalép, behajol és szájon csókol. 

Júdás.

Az út harmadik hetébe fordulunk. Már nem nagyon beszélek, voltaképp semmit nem csinálok. Emlékszem, régen ha utaztam, akár egyedül, akár másokkal, szabadnak éreztem magam. És sokat, sokat beszéltem, apróságokról, komoly dolgokról, szinte bármiről, de felszabadultan és bizalommal fejeztem ki magam. Most kétszer is meggondolom, mit teszek és mondok. Kimérten mozgok, keveset beszélek. Próbálok nyugodt maradni. Engedelmes. Nagyon. Figyelek. Próbálok már azelőtt alkalmazkodni, hogy kiderülne, mihez... Néha azért rám szól. "Ne lógasd már a fejed, tessék emelt fővel egyenesen előre nézni." Igaza van.

Belül egyre fáradtabb vagyok ettől. Nincs étvágyam, ha pedig épp éhes vagyok, és ezt jelzem, akkor biztos, hogy még órákon át nem jutok ételhez. Állandó tompa félelmet érzek. Félek vele beúszni a mély vízbe. Félek vele bemenni a part menti barlangokba. A szemében időnként megvillanó gyűlölet miatt van. Abszurdnak tűnik, mégis olyan képek kísértenek, hogy ketten megyünk be, de ő egyedül jön ki. És közben már tudom, hogy ez nem normális. Hogy így nem lehet élni. Már csak az a kérdés, hogy akkor hogyan tovább...? 

Bejárjuk az Adria partján fekvő városka minden antik emlékét. Egészen szép nap. Csendes, kicsit idegen, de szinte békés. Csak követem. Utólag ismerem csak fel, jóval később, hogy ami Velencében annyira fájt, a némaság, ahogyan méterekre mögötte megyek, mint egy árnyék, mostmár az új "normális". Szintet léptünk - lefelé. Most tehát innét indulunk fel vagy még lejjebb. Megegyezünk, hogy délután még elsétálunk egy múzeumhoz, de előbb betérünk egy étterembe. Már émelygek az éhségtől, jóval túl vagyunk az ebédidőn. Sajttáltat kérek, gyümölcsöt, békésen majszolom, még beszélgetünk is, és az asztalon fogjuk egymás kezét. Kezdek felszabadulni, mosolygok. Felnézek rá, a szemébe.

"Te meg mit nyújtogatod a nyakad, mi? Te... balerina..." A váltás olyan éles, mint egy pofon. A hangja gúnyos, a szemében megint ádáz gyűlölet. Nem düh. A dühöt még valahogyan meg tudnám érteni. A hidegen felszínre buggyanó gyűlölet az, amit nem. Nem válaszolok. Elengedem a kezét és eszem tovább. Valahogy kiszárad a szám és nem nagyon megy, de folytatom, gépiesen. "Mit vagy olyan nagyra magaddal?" Nem vagyok. Közönyös és fáradt a hangom. Valahol már nem is érdekel ez az egész, legszívesebben ráhagynám, csak lépjünk tovább. Kezdetét veszi a hosszú monológ. "Szállj már le a magas lóról. Szállj le az üvegparipádról, mert nincs mögötte semmi tartalom. Mire kaptad egyáltalán azt a díjat, mondd?" A Junior Prima Díjra céloz. Majd 10 éve frissen végzett építészként nyertem el kilenc másik pályázóval együtt. "Mit tettél le érte az asztalra? Komolyan kérdezem, mit adtál be?" Portfóliót, válaszolom, azt kértek. "Portfóliót... aha... és mégis mi volt abban neked?" Akkor diplomáztam, így jobbára hallgatói terveim. Diplomamunka. Néhány workshop, nyári alkotótábor és ötletpályázat anyaga. "Hallgatói tervek, hát röhögnöm kell. Látod... mégis mit képzelsz, kinek nincsenek hallgatói tervei? Ugye tudod, hogy rajtad kívül még ezren megkaphatták volna ugyanannyi erővel?" Tudom. Viszont hozzásegített, hogy továbbtanuljak mesterképzésen. "Portfólió, az... persze. Régóta sejtettem, hogy semmi tartalom nem volt mögötte. Semmi, érted?" Hallgatok. Mit lehet erre mondani, kit érdekel egyáltalán az a díj most? Megkaptam, a pénz a tanulmányaimra ment, a kristályszobor kilenc éve a dobozában hevert a szekrényben, mígnem pár hete kerőszakolta, hogy tegyük ki a nappaliban a polcra. Talán ha évente kétszer eszembe jut.

"És anyád ajándéka a múltkor... annál nevetségesebbet elképzelni sem tudok." Tudom, hogy így gondolod. Higgadtan felelek, halkan. Belül meg vér és könny tör fel, Anyu, az én drága Anyukám, hetekig készített nekünk egy kis ajándékdobozt saját kezűleg, annyi szeretettel... "és gyűlölöm a fekete gyertyatartóit is" - az is ajándék volt a beköltözésünkkor. "Egyáltalán ideje lenne lassan leválni anyukádról, beteges, mennyire össze vagytok nőve" nyelvem hegyén a válasz, hogy ő 35 éves koráig, amíg össze nem költöztünk, ki se mozdult anyósom hátsó szobájából, napi három étkezés volt elé rakva, vécé kipucolva, ing vasalva. Én lassan 10 éve külön élek a szüleimtől, hetente találkozunk egy-egy ebédre vagy vacsorára, néha elmegyünk színházba és heti párszor telefonon vagy levélben is érintkezünk. Jóban vagyunk. Aztán nem mondok semmit, közben úgyis peregnek már a mondatok tovább. "és ez hogy minden nap írsz neki, ez elképesztő". 

Közben újra azon a vacak díjon pörög. Istenem, már azt kívánom, bár sose kaptam volna meg. "és mondd csak, mit gondolsz, miért nem vagy még sztárépítész, ha akkora tehetség vagy, hogy már a hallgatói terveidre díjakat osztogattak?" Mondanám, hogy azért, mert nem akarok, de ez óvatlanul pökhendinek tűnhetne. Valójában tényleg nem érdekel. Csak dolgozni akarok, tartalmasan élni, jó dolgokat csinálni, alkotni, gondolkozni. Folytatja, végeláthatatlanul hosszúnak tűnő ideig. Lassan befejeztük az ebédet. Van valami elképesztően szürreális abban, hogy mindezt halkan, fojtott hangon vágja hozzám, s mivel nincsenek magyarok körülöttünk, mindenki normális beszélgetésnek hiszi. Egy pillanatra látom kívülről a jelenetet, borzasztó furcsa így. A sértései lassan áthatolnak a közönyön. Bemegyek a mosdóba. Sírok. Tudom már, hogy nincs értelme kimutatnom az érzelmeimet előtte. 

Nem megyünk már múzeumba, túl késő van. Rövid séta után visszatérünk a hotelszobába. Ott az ágyra veti magát és mostmár meg sem próbál halk maradni, ahogyan tovább szidalmaz. "...ahogyan bevonultatok anyáddal a lakásomba rendezkedni... Álmomban nem gondoltam volna, hogy annyi vacakot odahozol" Miután egyedül laktam egy teljes háztartást számoltam fel és költöztettem át, minden háztartási felszereléssel. Sok holmit így is hátrahagytam, aminek úgy ítéltük meg, nem vesszük hasznát az új helyen. "A közös térbe hogy lehet behozni ilyesmit, mint a mesekönyveid..." Gondoltam ha lesz gyerek, jól jön. "...meg a gyerekkori fotóid. Minek az oda???" Mert az enyémek és hozzám tartoznak, és ha otthon vagyok valahol, akkor ahhoz hozzátartoznak az ilyen személyes dolgok. "Nekem eszembe sem jutott anyámtól elhozni ezeket." Nos, az a te választásod, ez meg az enyém. Elférnek, mi baj van ezzel? "ugyanez itt a szállodában. Amint bejövünk, telirámoltad a fürdőszoba polcát mindennel. Alig maradt hely, hogy én kirakjak oda bármit." A felére raktam fel a holmikat, köztük például a hajszárítót és számos egyéb dolgot, amit mindketten használunk. Egyre nevetségesebbnek érzem az egészet. Próbálom megérteni és megértetni magam. Nincs testvéred, neked egyszerűen kimaradt az, hogy meg kell férni valakivel együtt. Értsd meg, ez így működik, de hát ez csak nem okozhat problémát. Ha szeretek valakit, akkor a tárgyait is szeretem. Tudod, mennyire szeretem az ingeidet, amikor vasalom? Próbálkozom, hiába. Milyen nevetségesnek tűnnek ezek a magyarazátok utólag, amiket a felmentésére költöttem magamban... "Pakolunk és holnap hazamegyünk." 

Felkelek az ágyról, nem vitatkozom tovább, előhozom a bőröndöm és elkezdek csomagolni. Kirakok egy útiruhát, a fürdőszobából is besöprök mindent a sportszatyorba. Mit bánom én, menjünk haza, legalább vége lesz ennek. Nem értem, mire jó ez az egész. Közben beáll a csend. A pálinkás palackot hozzám hajítja. Majdnem üres már. Most látom csak, hogy az ágya mellett tartotta. Az is ajándék volt. Nagyapa utolsó főzet dióágyasa. Jó ideje tudom, hogy minden este iszik. Hogy miért titokban, az rejtély, sose szóltam érte pedig. De utána mindig nagyon 'bátor' lesz.

Hamar kész vagyok a csomaggal. Leülök, ránézek. Te nem pakolsz? Kezdődik újra. Csak most még rosszabb. Ordít. "...hálát adok az istennek, ha megjön a vérzésed és nem leszel terhes. Milyen anya lennél te...?" Megtörök, vissza a szokásoshoz, elkezdek könyörögni neki. "Te szajha" kiabálja "hányszor feküdtél le mondd, M-mel, hogy téged jelöljenek arra a díjra??? Hányszor? Ribanc." M. a főnököm, akkor még tanárom volt. Gondolom leírnom is felesleges, hogy ezen, és az ebből lassan kifejlődő őszinte barátságon kívül soha semmi nem volt köztünk. "Egyáltalán, kifekhetnél már egy normális állást magadnak nála, szánalmas vagy!" Mostmár zokogok. Hogy mondhatsz ilyet a feleségednek? Odalépek hozzá, végső kétségbeesésemben a nadrágjába markolok, hiszen szeretsz, kívánsz, még most is kell, hogy kívánj... nem vagyok büszke erre. A tény, hogy szégyenletes dolgokat művelek, csak megerősít abban, hogy ez így nem mehet tovább. Én nem ez vagyok és nem is akarok ez lenni. Életemben először érzem magam kurvának. A kör bezárult.

Eltol, az ágyra dobja magát, mellé ülök, de mostmár dühös vagyok. Kiabálok én is, mert nem figyel arra, amit mondok. Szenvedélyesen érvelek, de mintha csak egy téglafalnak mondanám. Dühömben tenyérrel a combjára csapok, vegyen már észre. Aztán hirtelen újra elsírom magam és bocsánatot kérek érte. Kajánul elmosolyodik, "szóval megütöttél" és hosszan kioktat a feleség kötelességeiről. Ez végképp felbőszít. Még mindig nem arról beszélünk, hogy ő miket tesz és mond... hanem hogy nekem hogyan kellene megfelelnem a saját eskümnek. Lerángatom a gyűrűt az ujjamról. Február eleje óta nem húztam le jóformán soha. Éjjel-nappal rajtam volt az a kis arany karika, a végtelenség és az összetartozás szimbóluma. Eldobom, valahol a vállánál találom el. Zsebre vágja.

"Ezt a gyűrűt nem először vágják hozzám, tudod? Mert ugye nem hitted el komolyan, hogy ezt neked csináltattam? Ó, dehogy... nem is az előző menyasszonyomnak. Hanem még előtte. Ő pont így dobta ide. De téged nem foglak megütni és megerőszakolni sem."

Nyugodtabb napok jöttek. Bejártuk a környéket, mentem engedelmesen, hallgattam a magyarázatokat. Sokat tud, én pedig szívesen tanulok, így kellemesen telt az idő. Komoly magyarázatai a felfedezések gyermeki örömével vegyültek. Megható volt hallgatni, látni az örömét, ha találtunk valami újabb érdekességet. Ilyenkor visszaváltozott tizenkétéves-forma kissráccá, aki előtt még ott az élet és az összes lehetőség a világon. Rossz álomnak tűntek azok az esték, a rossz álmokat pedig napvilágnál könnyen elfelejtjük.

Azután hosszabb út következik. Az Adriát megkerülve a szerelem, a karneválok, a lagúnák városa a következő állomás. Ezt vártam a legjobban. Milyen gyönyörű lesz... Hajóval érkezünk, a legcsinosabb ruháimat csomagoltam ide... csipkés kendőt lobogtat a vállamon a tengeri szél, szalmakalapban és könnyű nyári szoknyában lépek a partra. Tündéri, ódon, apró hotelben szállunk meg, minden szöglete történelem. Bűbájos kis térre néz az ablakunk, s mégis, valami hiányzik, valami nincs rendben. Csak bő egy hét múlva mondom ki magamnak, ami akkor és utána is kíméletlenül hasít végig a tudatomon, hogy mióta csak összekötöttük az életünket, nem örült nekem. Egyszer sem. Kicsit sem. Volt, amikor elégedett volt velem, de pusztán a tény, hogy vagyok, hogy én vagyok neki és olyan vagyok, amilyen, nem tette boldoggá.

A programterv nála, folytatjuk a látnivalókkal másnap reggel. Csak egyszer voltam eddig a városban, s csak pár napot, de nagyon szerettem... Ő többször járt már itt, viszonylag jól ismeri. Bejárjuk mind a fontos helyeket. Rendkívüli és csodálatos, egyszerre élő és múltbeli, a sikátorok és lagúnák kifogyhatatlanok csodából. Az első napokban csak sétálunk és sétálunk az óvárosban késő estig. Fotózunk, lopva elkapok pár klassz képet róla, biztosan örül majd. Tudom már régebbről, milyen fontosak neki a közös képek is, így naponta többször készítek vagy készíttetek vele. Furcsa, de kényszeredettnek tűnik, valahogy erőltetett ez az egész. Ez a másik, amit csak utóbb, jóval később fogalmazok majd meg magamnak: hogy semmi nem természetes együtt, semmi nem magától értetődő. Mindent ki kell gondolni, mérlegelni, előadni, megkérni, győzködni hogy tényleg vagy hogy tényleg nem... Összeszokunk valaha...?

Az egyik este megvesszük a 48 órás vaporetto-jegyet. Az már kitart, amíg itt vagyunk, s körbehajózhatjuk a távolabbi területeket is. Másnap reggel sietve indulunk az egyik szigetre, hogy megnézzük az ottani csodaszép templomot. Épp jön a hajó, amint a kikötőbe érünk, hagyd a jegyet - mondom - nem számít, hiszen tegnap már érvényesítettük és 48 órán át úgyis érvényes, nem kell újra, csak érjük el a járatot... Végigfutunk a stégen, beugrunk a vaporettoba a matróz mellett, az orrba ülünk... páratlan szép a reggel. Csodálom, nézem, iszom a szememmel a színeket és fényeket, s közben szólnak a vészcsengők, tudom, hogy baj van, tudom, hogy valamit elrontottam... "Mondd csak, hányszor is voltál te Velencében? Csak mert én legalább ötször." eldönthetetlen hogy ez tényleg csak egy kérdés, vagy céloz valamire. Talán mégis az utóbbi, hiszen pontosan tudja a választ. Egyszer... suttogom.

Ott állunk a templom előtt. A tömeg már berohant a nagy, faragott kapun. Úgy teszek, mintha teljesen lekötne a pompás homlokzat, de a szemem sarkából őt figyelem. Nem néz rám, de megszólal "Gondolom mindent tudsz róla", fejével int a templom felé. Belekezdek egy mondatba, de mintha meg sem hallaná, határozott léptekkel belép az épületbe. Lassan, tűnődve megyek utána, kezd összeállni a kép. Óriási hibát követtem el, amikor úgy véltem, jobban tudhatok valamit. Vagy egyáltalán, hogy tudhatok bármit.

Mivel azt már megjegyeztem, hogy ha most utána megyek, kérdezek, könyörgök, akkor alighanem idegesítőnek talál, hát hagyom. A hűvös templomtérben csodálom az alkotásokat, de mindig úgy, hogy a szemem sarkából lássam őt is. Tudom, hogy ő is lát, érez. Sóvárgok, rettenetesen, csak egy szóra, vagy hogy megsimítson, egy apró kézszorítás vagy csak egy gyengéd pillantás is elég, csak venne már tudomást rólam, válnék újra láthatóvá... De nem. Így megyünk, mérhetetlen távolságra egymástól végig a kolostorkerten, át a kiállítóterekhez, ott kortárs festmények, nem tudok szabadulni a gondolattól, milyen jó lenne megbeszélni őket.

Visszaérünk a templomba, fáradt vagyok... ülök egy padon a kupola alatt, ahogy elmegy mellettem, érzem, mostmár indulunk. Követem, mostmár közelebbről, képtelenség ez így. Nagyon halknak és vékonynak hat a hangom, ahogy szólok neki, kérlek, szólj, ha majd szükséged lesz rám. Meg kell ismételnem, nem hallotta, kérdőn néz... Másodszor hangosabb, de még idegenebb a hangom magamnak is. "Itt csak neked nincs szükséged rám. Hiszen nyilván ismered a várost, mint a tenyered. Mi vagyok én itt? Valami kísérő, aki csak arra való, hogy jó képeket készítsen rólad?! Amiket aztán feltehetsz a facebookra?" Te jó ég, hogy lennél, hát ez az egész rólunk szól... próbálkozom... "Ugyan már, eszedbe jutott egyszer is, hogy azt mondd, milyen jól néznék ki itt vagy ott és lefotózz?!" Rengetegszer lefotóztalak, végignézheted a kamerám, egyszerűen csak jobb szeretem spontán meglesni és elkapni azokat a pillanatokat.

Ülünk egy kapualjban, gyötrődünk megint. Kifogytam a pénzből már előző este, szóltam, hogy hozzon ő készpénzt (minden valutát feleztünk induláskor, hogy legyen mindenkinél), de nem hozott. A következő templomba így már be se tudtunk menni. Ez tovább rontotta a hangulatot. Leköpte a templom lépcsőjét, engem elöntött a szégyen. Ülünk a kapualjban. "Felháborító, hogy az a hájfejű amerikai turista bemehetett, csak mert volt nála 2 euró. Csak ennyi kell itt. Álszent haszonleső társaság. Hát mi köze annak ehhez itt?" Nyelvemen van, hogy nem tudhatjuk, az a turistának tűnő ember nyugodtan lehet a Harvard vagy az MIT professzora is. Csak annyit mondok, hogy hiszen mindenkinek pontosan ugyanannyi joga van ezeket megcsodálni, és hát szóltam, hogy hozzon belépőjegyre valót. "Nem veszem be az agymosott feminista szöveget... Mind ezzel jöttök, ti nők, hogy mindenki egyenlő, ezzel kergettek az őrületbe." Mi köze ennek a feminizmushoz? A Jóisten előtt is mind egyenlők vagyunk, pont ugyanannyit ér az életünk. "Dehogy ér ugyanannyit. A hülye média szövegei ezek, mind tudjuk, hogy hazugság. Hogyan érne ugyanannyit az enyém, mint az ostoba, semmit sem értő japán meg amerikai turistáké? Hogyan lenne nekik ugyanannyi joguk ehhez, mint nekem, aki ebből doktoráltam és egyetemi docens vagyok? Ha normális világban élnénk, akkor a Szent Márk székesegyházban nemhogy nem kéne sorban állnom és belépőt fizetnem, hanem fogadást rendeznének ha megérkezem... De benned nincs semmi empátia"

A viták legelképesztőbb vonása, hogyan jutunk egyik ponttól a másikig, minden valódi logikai kapcsolat nélkül. "Ez egy szövetség, itt lojalitásnak kell lenni és betartani a játékszabályokat." Játékszabályok, azok pörögnek a fejemben. Egész rendszert építettél körém, igen! - tör ki belőlem a felismerés hangosan is. "Rendszert, úgy, szóval kalickában érzed magad...?" Majdnem aggódó a hangja, talán ez lesz az, a megértés, a konszenzus, amikor ráébred, hogy fájdalmat okoz vagy elismeri, hogy megtartottam az ígéreteimet, akkor is, ha nehéz volt és áldozatokkal járt. Megrohan az őszinteség, igen, kalickában, de jól vigyázz, mert hiába zárod rám, átférek a rácsok közt. A szemébe nézek. Nem hiszem, hogy komolyan vesz. Hozzá tartozom. Most először ébred fel bennem valami távoli sejtés, hogy nem élhetek rabságban.

Újra a képeken pörög "mehetsz velük regisztrálni a társkeresőre" Életemben nem csináltam ilyesmit. "Annyira önző vagy. Nem bírom a felszínességedet...!" Sért és fáj, lassan megtörök, vissza a szokásoshoz, könyörgök, simogatom a kezét és kérlelem, hogy fejezzük ezt be és legyünk már boldogok. Micsoda őrület ez? Mi tör rád ilyenkor? Miért hagyod így eluralkodni? Hát kisbabát akarunk, nem emlékszel? Sőt, talán már itt is van velünk, ez eszedbe sem jut? "Neked??? Nem lesz neked gyereked..." Lekicsinylő a hangja, rosszabb, mint egy pofon. Felkacag hozzá, gonosz, gúnyos kis nevetéssel. Megmerevedek, kihúzom magam és felé fordulok. Egyenesen az arcába nézek és nagyon halkan, de már cseppet sem remegő hangon mondom, hogy most túl messzire ment. 

Rettenetes düh, csalódottság, felháborodás és mély szomorúság váltakozik attól fogva bennem. Hogyan képes a nászútja közepén ilyet mondani a feleségének? A semmiért! Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, mint annyi mást, mint a rossz álmokat. Onnantól nehezemre esnek az együttlétek. Boldogan és nyitott szívvel vártam, hogy vajon mikor fogan meg a kicsi babánk. Mostmár elromlott ez is, a játszma része lett. Nem egymásért vagyunk együtt, egy ócska meccsé degradálta ez a mondat a gyerekvállalást. Ha megfogan, én nyerek, nekem lesz igazam. Ha nem, akkor neki. S minden hónapban majd lessük, várjuk, hogy ki kerül ki győztesen ebből a rettenetes, értelmetlen és romboló küzdelemből. Később, napokkal később hozom ezt újra szóba, egy nyugodtabb pillanatban, nagyon óvatosan.

"Szóval még az is az én hibám lesz, ha képtelen vagy teherbe esni? Miközben csak kifejeztem az aggodalmamat, hogy sikerül-e."

Szombaton esküdtünk, a vasárnapot otthon töltjük. Boldog vagyok. A polgári szertartás egy héttel korábban volt, igazából már azután is nagyon boldog voltam. Amikor hazaértünk és megöleltem, a fülébe súgtam, hogy mostmár a kis felesége vagyok. Komolyan válaszolt "még csak félig, majd jövő héten...", és tessék, már itt is vagyunk. Szóval boldog vagyok. És valami mégis hiányzik, talán éppen az a becézés (úgy, de úgy várom, hogy végre a feleségének hívjon), talán az öröm, aminek az egész esküvőn és másnap sem adta jelét. Biztos a fáradtság. Meg alighanem az útra készül, elvégre hetek óta gyűjtötte, rendszerezte, dolgozta fel az információkat, itt a parkoló, ott a hotel, emitt a kempingek, az a templom és emez a diadalív... dagadt az Excel-tábla, koordináták, menetidők, távok, benzinköltség...

Összeszámoljuk a nászajándékot, hétfőn elvisszük és átváltjuk egy részét. Meggyőzöm, hogy a maradékot felezzük el és tegyük a bankszámláinkra. Furcsállja a javaslatot "hiszen mostmár úgyis közös minden", de ehhez ragaszkodom. Az esküvői előkészületek, a lakás berendezése és nem utolsósorban a hotelek lefoglalása, amiket mind én intéztem a saját bankszámlámról minden megtakarításomat felemésztette, a készpénzkészleteim is kiürültek. Mi van, ha baleset történik, vagy betegség vagy bármi, ha ő nem tud intézkedni, mihez kezdek pénz nélkül...? Egy orvost vagy egy hazautat sem tudok kifizetni. Végül tehát felezünk "ha hazajöttünk, úgyis egymás nevére is átíratjuk a bankszámlákat". Ez is engedmény már, eredetileg azt akarta, hogy minden pénz az ő számlájára menjen, a fizetésem és az ösztöndíjam is. Csak a vállalkozásom miatt egyezett bele, hogy megtartsam a saját számlám, az ne keveredjen minden mással.

Kedden indulunk le, délre. Várom azt a felszabadultságot, amit utazások elején szoktam érezni, legyen akár egy hétvége, rövid túra vagy távolabbi vidékek felfedezése. És most együtt... És mégis, különös feszélyezettség tölti be az autót. Alig szól, én pedig nem akarom zavarni a vezetésben. Valahogy poggyásznak érzem magam, tehetetlen tárgynak, amit tulajdonba vettek és most visznek. Összetartozás? Nem, az nem ilyen, az jó érzés, emlékszem, régebbről. Itt csak én tartozom. Este lesz, mire megérkezünk utunk első állomására. Tengerparti városka az Adrián, elrendezkedünk, ő azt mondja, nem szeret kicsomagolni, bőröndben hagyja a ruháit, én a szekrénybe akasztom őket. A legszebb ruháimat hoztam, hogy a kedvére tegyek, ne gyűrődjenek, azt biztos nem tűrné. Eszünk, rövid séta, aztán bezuhanunk aludni.

Reggel útnak eredünk, hogy megnézzük a várost. Leparkolunk egész közel a központhoz, sétálunk. Kezdek feloldódni, megérkeztünk hát, itt sétálunk együtt egy gyönyörű helyen. Itt leanderek nyílnak, ott megcsillannak a kihajtott zsalutáblák a még laposan sütő napfényben, kilenc óra múlt, pompás reggelit készítettem, kávéztunk is, ahogy otthon minden reggel, s most minden sarkon új felfedeznivaló, a mediterrán tájak eltéveszthetetlenül és lenyűgözően rendetlen építészetével és színeivel. Talán negyedórát, ha sétáltunk, amikor immár gondterhelten megáll, lapozgat az előre kinyomtatott térképeken. Egyre bosszúsabb. Nyugtatom, hát hiszen ha az a diadalív az ókor óta ott áll, nem most fog elszaladni, ráérünk, élvezzük a sétát, itt vagyunk, együtt vagyunk és gyönyörű ez a hely. "van róla fogalmad, mennyi mindent terveztem mára? Azért jöttünk, én nem bírom ezt, hogy csak itt kóválygunk. Lehetnél legalább kicsit együttműködő" Nyelek egyet. Úgy szerettem volna, ha csak egy pillanatra elég lenne, hogy itt vagyunk, és ebben már az az érzés is benne van, hogy ha én elég lennék. Előveszem a telefont, navigálok, percek alatt célhoz érünk, nem volt messze, nem is lehetett, az egész város körbejárható egy félóra alatt. Mégis elönt a keserűség, mire meglátjuk a fenséges építményt. Röviden magyaráz, mintha tanulmányi kirándulásra hozott volna egy másodévest, majd magamra hagy. Attól fogva alig szól hozzám, képtelenség az egész, hogy lehet így tölteni a nászutunk első napját?

Már alkonyodik, amikor hazaérünk és lejutunk a közeli tengerpartra. Még sosem fürödtem tengerben, ha a Botteni-öböl dermesztő vizét nem számítjuk, amibe gyerekkorom óta minden adandó alkalommal bemerészkedtem (legalább bokáig). Fürdőruhába bújok, ugyanabba, amit akkor, majd egy éve a Balatonnál viseltem. Magabiztosan követem a vízbe, az nem lehet, hogy a naplemente meg a szigetekkel ölelt kis öböl finoman rezgő víztükre nem hozza el a csodát, varázslatos az egész, itt biztosan elengedi majd magát és önfeledten örülünk egymásnak. Szótlanul szeli a vizet, hanyatt fekszik rá, becsukja a szemét. Próbálok közeledni, de nem igazán érdekli. Elkezdek köröket úszni a közelében, várom, hogy megérintsen, megszólítson. Felnőttként tanultam úszni, de elég jó úszó lettem, elememben vagyok a vízben és némi hiúsággal azzal is tisztában vagyok, hogy jó formában vagyok. Tetszeni akarok, úgy érzem, erre most minden esély megvan. És igen, most közelebb jön, mostmár minden rendben lesz "nem így kell úszni, hallod, nyomod magad előtt a vizet, így nem hatékony, merülj mélyebbre fejjel" Megállok, tempózok, elfúlva válaszolom, csalódottan, tök mindegy, hogy úszok, éppen nem az olimpiára hajtok, hanem  pihenek!

Azonnal otthagy. Gázol kifelé a vízből, leül magában a törölközőre, rám se néz többé. Utánamegyek, szárítkozom, leülök mellé. Majdnem hozzáérek, de nem merek, hosszú a csend, megkérdem, mi a baj. "hogy képzeled ezt, semmi tisztelet nincs benned irántam" Ne haragudj, de nagyon rosszul esett, hogy kritizálni kezdtél, itt vagyunk kettesben a nászutunkon, életemben először veled úszom a tengerben, és ez minden, amit mondasz nekem. Ez nem esik és én bizony olyan vagyok, aki ezt azonnal visszajelzi - a jó hír, hogy egy pillanat alatt elpárolog a mérgem és megbékélek. Ilyen vagyok. "te semmi kritikát nem viselsz el!" De Szívem, miért kell kritizálni a másikat? Azért vagyunk egy pár, mert szeretjük és elfogadjuk egymást, és amíg mondjuk nem látod azt, hogy életveszélyben vagyok a vízben, addig teljesen felesleges kioktatni. "nem érted, csiszolnom és tökéletesítenem kell a másikat, na igen... a barátaimnak is mindig ez volt velem a baja, hogy az élő lelkiismeretük voltam" Megrökönyödök, ilyet még életemben nem hallottam; de hát az van mindenkinek saját, hagyd meg neki nyugodtan, bőven elég kinek-kinek azzal foglalkozni. Nagyon meg van bántva, s még vagy másfél óra telik el úgy, hogy felváltva kérlelem, ne haragudjon már és próbálom rávenni, hogy értse meg, mi fájt nekem. Sírok. Még jó, hogy a hajamból is gördülnek le a cseppek az arcomon, vállamon, összehúzom magam, talán láthatatlan, észrevétlen maradok így.

Jócskán este van már, mire felkelünk, összeszedjük magunkat. Kimerültem és fázom kicsit. Beugrunk boltba. Bort vesz "bontsunk egy vöröset" Én már nem iszom, emlékeztetem - babát szeretnénk, erre nagyon-nagyon készülök, hónapok óta speciális vitaminokat szedek és egy kortyot sem iszom, hogy a legjobban felkészüljek. Az apartmanban összedobok egy vacsit, a teraszon eszünk, felbontja a palackot, lecsurran az oldalán, letörlöm, szólok, vigyázzon, csepeg. "hagyjál békén, éppen pihenek" Gúnyolódik. Ég az arcom, úgy érzem, jogos a lecke, szó nélkül bemegyek mosogatni. Egész nap egy kedves szót sem kaptam.

Másnap az egész napot egy közeli, rejtett, kevésbé zsúfolt tengerparton töltjük. Passzívan, de áldott békében, végre kikapcsolódunk... Nem hagyja magát naptejjel kenni, este aztán fájlalja, bekenem a napégésre való csillapító krémmel, mostmár majdnem meghitt így a kis apartmanban. Lefekszünk aludni.

Harmadnap újra várost nézünk. Este mellébújok, nem figyel, olvas. Ötnapos házasok vagyunk. Nagyon lágyan, nagyon alázatosan próbálom kérdezni, mi történt vele, mi a gond. "mi lenne" Megközelíthetetlen vagy, válaszolom. "nem tudom mit vársz tőlem" Itt vagyunk három napja egymás mellett, és hozzám se értél, mióta megérkeztünk "nem úgy viselkedsz, mint szoktál, megváltoztál" Nem változtam, pont ugyanazokra a dolgokra vágyom, mint korábban, egyszerűen nem értem, hogy itt vagyunk a nászutunkon, aminek az lenne a lényege, hogy csak egymásra figyeljünk, és mégis... "szóval elképzeltél valamit, hogy milyen egy nászút, és most azt várod, hogy az pontosan úgy lesz?! Miféle elvárások ezek??" De hát csak szeretném, ha úgy lennénk együtt, mint régebben... "te vagy másmilyen, te viselkedsz máshogy" Nem viselkednék máshogy, de az első reggel óta annyira feszült vagy, nem tudom, mihez kezdjek. Hát kicsit sem vagy boldog, hogy itt vagyunk?! Egyre kibogozhatatlanabbak a vita szálai. Félredobja a könyvet, dühödten mered rám, később már tombol dühében. Kérdezgetem, mi dühíti ennyire, mellé húzódok, fogom a kezét, cirógatom, keresem a tekintetét és kérlelem, hogy ne haragudjon. Mintha egy színpad tűzgátló függönye mögül próbálnék eljutni hozzá, semmi kapcsolatot nem tudok már létrehozni. Egyre nyomorultabban érzem magam, sírok tehetetlenségemben. Rám parancsol "csukd be azt a rohadt ajtót, senki nem kíváncsi rá, mit szenvedünk itt". Ez eszembe se jutott addig, hogy alighanem mindenki hall minket körben a nyaralók közt. 

Órák telnek el így. A legszörnyűbb, hogy most, utóbb, felidézni sem tudom, pontosan mivel. Ül az ágy szélén, előtte térdelek, hogy a szemébe tudjak nézni, hogy a közelébe kerüljek valahogy. Zokogok és könyörgök, hogy ne csináljuk ezt, ne haragudjon már rám. Két kézzel megfogja a vállam, megráz és közelről, szótagolva az arcomba üvölti: "idegesítő vagy, érted? idegesítő"

Ötnapos házasok vagyunk.

Az esküvő? vágytam rá és vártam, persze. Csodálatos volt az éjszaka, amikor megkérte a kezem. Tökéletes. Tényleg az. Csikorgóan hideg február eleje, ódon falak a Budai Várban, üres utcák, áhítatos téli csend. Ilyen csend csak télen tud lenni... Reggeli a kis sarki szálloda emeletén, nézzük a Mátyás-templomot , a Halászbástyát. Dátumokat ízlelgetünk, legyen június, akkor szabadok leszünk és elutazhatunk utána néhány hétre. Kicsi esküvőt akarsz? Kicsit. Én is. Családiasat. Kevés külsőség, több tartalom... Legyen a Margitszigeten, a kicsi kápolnában. Nagyszerű, gyerekkoromban mindig ott akartam férjhez menni. Lassan beleélem magam. Sosem voltam az, aki úgy vcélte, élete nagy napja, legfontosabb eseménye az esküvő. A találkozások, azok igen, meg talán a gyerek, majd, hamarosan, utána. Az esküvő egy csodálatos fogadalom, de nem végcél. És mégis, elkezdek rá annyira, de annyira vágyni. Igazából az érzés, hogy valakinek annyira fontos vagyok, hogy megesküdjön velem, az áraszt el, meg a remény, hogy saját családunk lesz.

Szervezzük. Alapvetően nagyon könnyedén. Előtte egy héttel polgári, a kápolnából kis rakparti étterembe megyünk majd át 20 fős ebédre. A régi törzshelyünk. (Régi... egy éve sincs még, hogy oda járunk kettesben.) Magam tervezem a meghívókat, a minta rejtett utalás saját magunkra: páfrányfenyő ágán egy kardinális és egy csuszka. Helyszín a Szent Mihály kápolna. Gyerekkori álmok, közös emlékek. A tipográfia a legnagyobb fejtörés, de végül rákerül az aláírás: az én nevem és az övé. Tetszik neki. Az aláírásnál akad meg egyedül. "ki kell cserélned a neveket" Nem értem. Átpörgettem vagy két tucat esküvői meghívót, mindig a lány neve áll elöl. "ki kell cserélned, ez nem mehet így ki. Értsd meg... én vagyok a férfi, az ilyen eseményeket a férfi szervezi és ő hívja meg vendégeket, ez  hagyomány" Próbálom megvilágítani, hogy bár a dolog jelentősége egyrészt csekély, a fenti hagyománynak nyomát sem látom, ellenpéldát annál inkább. Mint már annyiszor, elönt az a bizonyos érzés, hogy nem, ez bizony nincs rendben. Nem tudom megfogalmazni, mi. Valami szakadást érzek a világ többi része és miközöttünk, és a feladat hirtelen annyi lesz csak, hogy ezt a mi >nem oké< realitásunkat valahogy beillesszem a világba és lehetőleg kompatibilissé maszkírozzam. Közben szégyenletesen pitiáner dolognak tűnik fel előttem a saját viselkedésem. Makacsnak tűnhetek, végül kompromisszumosan az őáltala meghívott vendégeknek a felcserélt verzió megy ki, az enyémeken engedélyezi az eredetit.

Az pedig elenyésző számú lesz. Több körben kezdtük összegyűjteni a vendéglistát. A polgárira ugye csak mi meg a tanúk. Bekönyörgöm az édesanyámat, "hát én nem gondoltam, hogy ott legyenek, de jó, akkor az enyém is, így szimmetrikus". Szóval tanúk és Anyuk. Az ebédre először csak 10-12 fő. Szűk család, akikkel tényleg szorosan tartjuk a kapcsolatot. Aztán bővülni kezd, persze, egy-két jó barát. Meg a volt főnöke. "értsd meg, ők jól állnak, biztosan nagylelkűek lesznek..." Ez a megfontolás végtelen idegen tőlem. "...és nekem fontos szereplők az életemben" Legyen hát. Én is összeírok pár nevet. "...meg legyen még B..., Svájcból, és O...-ék a férjével meg A... barátom " - lassan kicsúszunk a keretből - a hely legfeljebb húsz főnek kényelmes. "nélkülük nem lehet, képtelenség kihagyni" magam is arra a belátásra jutok, hogy az a két barátnőm talán már nem is annyira közeli és nem is annyira fontos. Biztos nekik sem. "és a két gyereke? azokat semmiképp se hozza, nem szeretném, ha ők akarnának a főszereplők lenni..." Ezt kikötni már kínosabb lenne, mint nem meghívni, a kérdés eldőlt. Maradnak a szüleim, a testvérem és a főnököm (egykori mesterem és szakmai mentorom)  a párjával. A templomba majd számos "nagy ember", közelebbi vagy távolabbi ismerősök, a szakmai szervezetek és média köréből, aszerint, hogy kinek kell "megmutatnunk". Legalább a lista összeállt, kimennek a meghívók, elengedhetjük ezt is.

Ruhák. Virágdíszek. Torták. Pergetjük a teendőket, de nem bonyolítjuk túl. "az utolsó estét töltsük külön, mindenki a szülői házban." Én szívesebben maradnék, végtére is már együtt élünk, itt a közös otthonban is készülhetnénk, talán még szebb is lenne ott, a lombok közt átszűrődő reggeli napfényben látni egymást menyasszonyként és vőlegényként, és kézen fogva elindulni. "ez a hagyomány" Ahogyan a bevonulás is... Furcsa kicsit a színjáték, hogy édesapám ad át, vagy tíz éve már elköltöztem, önállóan élek, nem vagyok kislány, sem pedig egy csomag, amit apa leszállít neki. Inkább az ő édesanyjának fontos, alighanem, hogy a fia karján bemehessen. Tiszteletben tartom ezt, végtére is nem ezen múlik. S ebben legalább igazam volt, tényleg nem ezen múlt.

Aztán a reggel. Készülődés. Nem komplikálom túl, nem akarok idegen, mesterkélt frizurát, az arcom helyén egy sminkmesteri műalkotást látni. Csak magamat. Magamat akarom odavinni és odaadni, szabadon. A ruha, az csodálatos. Egy darabot varrtak belőle, teljesen véletlen, hogy pontosan az én méretem - azért nem adták el addig, mert nem talált rá egy kellően apró menyasszony. Szerény kis szalonból van, a két idősödő körúti varrónő a szívét-lelkét beleadta és én el nem cserélném egyetlen globális divatház bármelyik több ezer dolláros ruhakölteményére. Friss és derűs, Anyukám ajándéka, ahogyan a finom csipke cipők is a lábamon. Vadvirágok a hajamban és a kezemben. Fátyol - utóbbi csak az ő kedvéért, természetesebbnek érezném nélküle, de végtére is talán magam is megbánnám, ha kihagynám ezt az egyszeri lehetőséget.

Árnyas sétányon közelítek a kápolnához. Már látszik a fák közt, bokrok takarják, majd pár lépcsőfok vezet le a bejárathoz. Megállok a lépcső tetején, picit szinte feszélyez a figyelem, ami hirtelen körülvesz. Őt keresi a szemem, igen, ott áll a bejáratnál, sötétkék öltönyében, profilból látom, beszélget. Majd oldalra néz, rám pillant. Találkozik a tekintetünk, mosolygok, (most mindjárt hozzám lép, hiszen összetartozunk, azért van itt mindenki). 

Lassan, közömbös arccal, de figyelmesen fordul vissza a partnere felé. Éppen egy Nagyon Fontos Emberrel beszélget.

Úgy hat hét lehet hátra az esküvőig. Április vége, végre beköltöztünk. Április 25-én este érek haza. Ölelés, csók, lepakolok. Ő visszarobog a nappaliba a gépe elé. Közben a nővérem ír, anyák napi ajándékot egyeztetünk egy gyors üzenetváltásban. Egyszer csak ott áll előttem megint. Komoran mered rám, valahogy nagyon furcsán. "Most meg mi történik?" Nővérem írt, válaszolok neki. Miért dühös vajon...?

Bemegyek, ül a gép előtt. Leülök én is, bekapcsolom, elküldök még egy levelet, munka-ügyben, lassan kész az egyik házunk, pörgetni kell.

Azután odahívom, van egy új terv, amin együtt kezdenénk el dolgozni, a leveleim közt keresem az elküldött anyagot. A keresőszóra több találat is adódik, köztük egy réges régi Hoffmann novella, amit még annak idején a volt páromnak küldtem el. Meglátja a nevet a szeme sarkából. Az utolsó csepp ez. "Mondd, te még mindig levelezel L-el?! Megmondtam, hogy erről szó sem lehet" egy percig nem is értem, aztán kapcsolok. Rettenetesen feldúltnak tűnik. Semmi baj, van megoldás, nincs mitől félnem, hiszem tartottam magam az ígérethez és nem kommunikálok a volt párommal. A rémületben is sikerül újra felidéznem, mire kerestem az előbb, így ugyanaz a találati lista... mutatom a dátumot, évekkel a megismerkedésünk előtti. Jó, nem lesz itt semmi baj, ha ezeket az érzékeny pontokat nem piszkáljuk.

Mégsem békél meg. Látja a bizonyítékot, közli, hogy akkor ez így rendben van, és mégis, ott rezeg valami borzasztó düh még mindig. Kitör újra. "Fogd fel, nem bírom elviselni, hogy a R...nak dolgozol. Értsd meg, egyszerűen képtelenség, hogy mással végezz olyan munkát, amiben én is kompetens vagyok" Na ez gond, hát miért választottál valakit, akinek ugyanaz a végzettsége? Ha ápolónő lennék vagy virágárus, akkor nem lenne semmi baj? "...és az is képtelenség, hogy nem bírsz hazaérni és hogy ha itthon is vagy, egész nap más munkákkal foglalkozol" Muszáj volt a nővéremmel szót váltanom, sürgős volt... "jó, legalább ő családtag, megnézhetnéd magad, ha más lett volna" És mégis, hogy ne dolgozzak napközben? Hát nem nagyszerű, hogy itthon tudom végezni, így mégis együtt vagyunk közben. Ki-ki dolgozik, de itt vagyunk egymásnak, amikor csak szeretnénk. El se hiszed, milyen nagy dolog ez, a legtöbb pár reggel elrohan munkába és este látják egymást legközelebb, mégis békében megvannak. Ül az asztal előtt és csak mered előre. Mellélépek. Bátortalanul nyúlok a karja után, simogatom. Hogy tudnám kibékíteni? Az érintés, a közelség segít. Simogatom és nyugtatom. Csak a nővérem volt, látod... Ne haragudj már...Hiszen már megígértem, hogy nem vállalok új munkát R...ékkel, de a meglévőket még befejezem. Kicsit keserű a szám íze, voltaképp olyan ígéretesen indult az a kis közös vállalkozás. De ha ez az ára annak, hogy békében családunk legyen, akkor ez. Áldozatokat kell hozni.

Felpattan. Rója a köröket a nappaliban, közben egyre kiabál. Felváltva ingerült, gúnyos és vádló. "Képtelen vagy belátni a hibáidat, képtelen vagy felnőtt módra kezelni a konfliktusokat. Semmi tisztelet és odafigyelés nincs benned irántam!" Ez nem igaz. Mindent megígértem, amit kértél és mindent betartok, amit ígérek. Épp ezért be kell fejeznem ezeket a munkákat becsülettel. Olyan nincs, hogy csak egy irányban korrekt az ember. Ha a munkatársaim felé nem lennék az, akkor mit várhatnál tőlem? Egyféleképp tudok becsüetes lenni, ha mindenkivel az vagyok. Hiába próbáltalak kibékíteni... "Mit próbáltál te? Semmit! Nem emlékszem, hogy egyszer is bocsánatot kértél volna." Még ott állok a széke mellett az asztalnál. Mutatom, hát itt ültél, simogattam a karod és kérleltelek, hogy ne haragudj rám... "Hát ilyesmire én nem emlékszem."

Oda akarok menni hozzá, de csak a szőnyegig jutok, leülök és rémülten nézek rá. Nem emlékszel??? Nem emlékszel rá, hogy odaléptem hozzád és percekig simogattalak? De hát megtörtént! Mostmár komolyan félek. Ha nem emlékszik...? Miért nem? Mi történt? Hogyhogy nem emlékszik valamire, ami alig pár perce történt? Mi baja lehet. Végigfut rajtam a rettegés, elmebaj, agydaganat, skizofrénia, mi okoz ilyet? És mi lesz velünk? Figyelj csak, te ott ültél az asztalnál. Én odaléptem hozzád, ahol az előbb is álltam, és akkor... "Jó, rendben, talán volt valami ilyesmi". Talán. Mindegy, ha emlékszik, akkor jó.

Minden pillanatban azt hiszem, hogy megvan a megoldás. Hogy egyszerre felderül, az ölébe kap vagy megpuszil és megkönnyebbülten azt mondja, hogy minden rendben van akkor, így már világos, semmi baj. Minden józan logika szerint ez kéne következzen, de valamiért mégsem. Órák telnek el. Vádakat és gúnyt lő felém. Feladom a védekezést, összekuporodom a szőnyegen és csak sírok. Sajnálom magam és őt és minket, mert olyan képtelenség az egész, mert semmiségnek tűnik, ami miatt történik, mégsincs hatalmam megszüntetni vagy megváltoztatni. Sejtem, hogy a családommal muszáj lesz kicsit ritkítani a kapcsolattartást. A munka a nehezebb ügy, de majdcsak megoldódik az is. És közben záporoznak a mondatok a szájából, felidézni sem tudom őket. 

Mondd, hogy fogom tudni elviselni az ilyen estéket veled? - szakad ki a kérdés sok órával később belőlem. "Milyen estéket? Mi bajod neked az én estémmel?" Rettenetesen fáj, ahogy viselkedsz, és nem tudom, mit tehetnék még, hogy abbahagyd. Gondolj bele, hogy lehet így tölteni az időt egymással? Mi lesz, ha gyerekünk lesz? Amikor babát várok? Vagy amikor már itt alszik majd? Ezek a kérdések kezdtek gyötörni, s a szívem mélyén tudtam, hogy ez pontosan így fog kinézni akkor is. Pont ilyen csúnya lesz. Vagy csúnyább. "A várandós nő számomra szent. Ezt jegyezd meg jól." Mindennél erősebben feltör bennem a vágy, hogy megtapasztaljam ezt. Vele. Mármint... a babavárást. Meg hogy akkor majd hogyan fog bánni velem. Komolyan elhiszem, hogy akkor majd máshogy lesz.

De addig... addig így fog menni?

Az éjszaka egy részét a szőnyegen töltöm. Aztán egyszer csak felhagy az egésszel és minden lezárás nélkül átmegy a hálószobába. Felfoghatatlan, hogy 5 perccel azután, hogy a halántékán kidagadó erekkel kiabál, úgy tud aludni, csendesen, mint egy csecsemő. Lefekszem én is. Végtelenül kimerült és elkínzott vagyok. És most alszik és még mindig messze van. Valami nagy, végleges magányosság üt szíven. Mostmár mindegy. A kocka el van vetve, összeházasodunk és igenis működni fog. Hiszen még csak egy hete lakunk itt együtt.

Reggel még mindig dühös, amikor felébred. Vagy újra az? Csendben készülődik, inget vesz elő. Öltözik, menni készül. Fogalmam sincs hova. Odalépek, megkérem ezredszer is, halkan, hogy ne haragudjon már rám. Kitérő választ dünnyög. Mostmár nem érdekel semmi, csak legyen vége ennek. Megölelem, szorosan, tehetetlenül dobolok a hátán és mellkasán, kérlelem, ne induljon így el egész napra, ne váljunk el haraggal. Nem szól, el akar húzódni, én szorítom, lehetetlen ez így... felemeli a kezeit, megfogja a két vállam, reménykedve nézek fel rá. Arcomra fagy a döbbenet és felsikoltok, ahogy teljes erejéből ellök magától. Újra ott vagyok a nappali padlóján, egy pillanatig nem is értem, mi történt. Nézem őt, a keze ökölbe szorul, a hüvelykujja remeg. Mostmár üvölt. "Tessék, most megkaptad, ezt akartad, nem? Másoknak is eltűrtél mindent, éveken át, biztos erre gerjedsz...!"

Ülünk a kanapén, egymás mellett. Miért tetted ezt? Megmondtam neked korábban, hogy egy dolgot nem fogok elviselni, az pedig az, ha bántasz. Hogyan tehettél ilyet? "Nézd, mindketten hibáztunk. Lefogtál. Úgy éreztem, igen, hogy lefogsz engem és nem tudok kiszabadulni. És ki akartam szabadulni a szorításodból és... nézd, ez félig véletlen volt." Véletlen. Persze, az lehet, végül is. Szerencsétlen véletlenek vannak. De vajon miért ordította utána AZT? Ha véletlen, nem utánanyúl a másiknak? Megijed, hogy mi történt? Mindegy. Értem.. sajnálom, hogy így érezted, nem ez volt a cél. Csak kétségbeejtett, hogy így mész el reggel. Mihez kezdjünk most? Menjünk el párterápiára? "Az hosszadalmas, az esküvőig meg a nászútig már nem fér bele." Akkor... menjünk el a papunkhoz, I... Atyához? Hozzá járunk jegyesoktatásra is... "Az aztán a legrosszabb ötlet, ő ehhez nem ért, neki nincs tapasztalata ilyen dolgokban. Egyszerűen le fog beszélni az esküvőről. Vagy azt szeretnéd? Halasszuk el az egészet?"

Ne. Ne halasszuk. Minden rendben lesz.

Később, hónapokkal később, még egyszer szóba került ez a reggel. 

"Mit tehettem volna? Ököllel jöttél nekem, jogos önvédelem volt."

Először magad nézel be vágyakozva. Annyira, de annyira jól néz ki! Gyerekkorod óta minden romantikus filmben pontosan ilyen volt a főhősnő által vágyott és általában előbb-utóbb a forgatókönyv szerint a reményeket beváltó Nagy Ő, az Igazi Férfi. Nagyvonalú. Elegánsan jelenik meg, kifogástalanul viselkedik és rendkívül diszkréten rendez. Egyelőre mindent körém: a helyet, ahol leülünk kávézni, a fényeket, a testtartást, az érintéseket. Maximalista - ezt mondja is magáról. Az önismeret magas szintjét villantja meg számos apró gesztussal és hosszabb, mélyebb beszélgetések során is. Láthatóan éveket és ezer oldalakat szánt az emberek (és saját maga) tanulmányozására. "a népesség mindössze két százalékába tartozik az én személyiségtípusom" Ámulva hallgatom, ez visszaigazolja, miért tűnik olyan kivételesnek. Valahogy soha nem kérdem meg, melyik ez a típus és mit kell tudni róla. Talán a hangsúlyában volt valami, valami titokzatosság, ami miatt jobbnak látom, ha nem kérdezősködöm. Kulcsfontosságú, visszatérő motívum ez, a megkezdett és fébehagyott történet, amibe végül nem megyek bele, de már nem mondhatom többé, hogy eltitkolt bármit is... Később fontos lesz, de ki tudja még ezt akkor... "viszont téged, téged nem tudlak besorolni" Minden mondat, minden tekintet egy dolgot mond: különleges vagyok. Fontos, amit gondolok, ahogy érzek, jelentőséggel bírnak a szavaim és vágyaim. "mosolyogsz... Mona Lisa" Tucatnyi becenév közt az első. Mindenben egyetértünk. Utólag nem is tudni már, ki mondja ki előbb a szebbnél szebb ötleteket, sorra derülnek ki szinte misztikus párhuzamok az életünkből: hány ponton hasonlóan fordult, hányszor sodródtunk egy helyre, milyen volt az akkor és hányszor mégis elkerültük a közelebbi ismeretséget, mielőtt megérkeztünk ide. Az ujja köré csavar, de nem csak engem. A társaságban, a családi körben a többség kérdés nélkül ünnepel, a filmbe illő megfontolt, csendes és céltudatos férfi biztos révnek tűnik. 

Később azután a kirakat része leszel. Az a fajta próbababa, amilyenek a méteráru-boltok ablakában állnak, alakjukon gondosan tűzve omlanak le a lágy esésű kelmék, csipke és selyem, éppen csak hátulról pőrék. A szövet-díszlet csak az utcának szól, a nyilvánosságnak. Már nem a rendezés célja vagy, hanem a kelléke.

Jól benne jártunk már a tavaszban, mire beköltöztünk leendő otthonunkba. Decemberben vette a lakást, kis kertrésszel Budán, a hegyoldalban. Béke és csend, madarak, fák. Rengeteg munka a felújítással és berendezkedéssel, mire végre otthon vagyunk. Hosszú idő után végre egyszer van alkalmam csevegni egy régi jó barátnőmmel, mulatunk rajta, hogy alighogy kitakarítottam, eldugult a konyhai lefolyó és ki kellett hívni a görényes embert, aki azután első mozdulatával a konyha frissen felmosott finom szürke kerámiájára helyezte a csatornaiszapból kirántott csőgörényt. A beszélgetés végén áthív bennünket magához, így pár nap múlva egy este meglátogatjuk - egy kerületben, néhány utcára lakunk egymástól, 

Nevetve megölel az ajtóban, na, sikerrel jártatok, működik már a lefolyó? Kuncogunk, hát persze, ki is takarítottam - újra... Csendes és békés az este, végigbeszélgetjük. Ő figyelmes és derűs, felelevenítjük a megismerkedésünket, ahogyan lassan előrelépett a kapcsolatunk. Akkor már rég jegyesek vagyunk, néhány nap van hátra az esküvőig. Minden szó, minden mozdulat az összetartozásról szól. Ujjamon a gyűrűje, az én gyűrűm, ragyogó jelképként: egy percre sem tudnám elfeledni, hogy a menyasszonya vagyok, hogy engem választott. Egy életre.

Hazafelé elkomorultan jön mellettem. Várok. Hosszúra nyúlik a csend. Túl hosszúra. Alighanem rosszul csináltam valamit. "mit meséltél te ennek a barátnődnek rólunk?" Azt sem tudom, mit mondjak erre, nos hát sok mindent, mire gondolsz? "szóval elmondtad, hogy eldugult a lefolyó...?" Hát igen, pont akkor írt nekem, mulattunk rajta egyet, hogy milyen peches vagyok. "...de vajon tud-e BÁRMI MÁST? Vagy ez volt a legfontosabb? Egyáltalán, hogy jut eszedbe ilyesmit elmesélni???" Épp ez történt, nincs ennek semmi nagy jelentősége..."ezerszer megmondtam, hogy a külvilág felé csak a jó dolgokat szabad megosztani, most mégis mit gondol vajon az én lakásomról???"... ... ...

Az esküvő előestéjén beszélek újra a barátnőmmel. Gratulál. Olyan szívből tud örülni: csodaszépek vagytok! Nagyon szépen beszéltek egymással, egymásról, érintitek meg egymást... EZEK miatt nincs okotok izgulni!

Pontosan az a csendes, szemüveges, nyugodt és szelíd férfi, amilyet tizenéves koromban elképzeltem. Mondjuk akkoriban a 14-18 éves kiadást, de ugyanez az alapszabás. Csecsemőkék szemek, finom bőr, általában lágyan felívelő mosoly. Komolyság és derű. Harmincegypár év alatt felgyűlt tapasztalatok és egy csipetnyi titokzatosság. Mindig vasalt ing, egyszerre kisfiús báj és elegancia. Közös szakma, közös érdeklődés, közös világnézet. Hasonló munkák a múltunkban. Összeilleszkedő tervek - én doktori témavezetőt keresek, ő éppen elhelyezkedett oktatóként. Hasonló dilemmák, döntéshelyzetek.

Évek óta ismerjük egymást. 

Évek óta nem beszéltünk.

Szakítás után vagyok. Albérlet kell, másodállás kell. Meg kell állnom egyedül a lábamon. Ő épp felmond, kivándorolni készül, én megpályázom a megüresedő állást, de nem nyerem el. Egy régi jó barátja kerül oda, én másutt találok jó lehetőségeket. Az interjú után kikísér a kapuba, kutatva néz, kérdez. Röviden elmondom, merre vitt az élet mostanáig. Figyelmes és együttérző, segíteni próbál. Elköszönünk.

Hónapok telnek el, mikor egyszer csak felrémlik az érdeklődő arc. Írok egy levelet, Húsvét apropóján. Lehet meg se kapja, ha már a tengerentúlon jár. Visszaír. Levelezünk. Mindenre emlékszik, még réges régről is. Kétszer-háromszor találkozunk, franciás kis kávézó a Budai rakparton. Folyik a Duna, odaát Pest kő-, bádog- és kerámiacsipkéi. Tea vagy sör, ahogy épp kedvünk hozza, hozzájuk pedig könnyed vagy épp mélyenszántó beszélgetések. Csillog a szeme, apró hasonlóságok tucatja bukkan fel az életünkből. Néha fontos, néha banális egyezések, de két magányos embernek igazgyöngyökként bukkannak fel a múlt tengeréből.

Elhív egy jóbarátja esküvőjére. Meglepődök. A női magazinokban megrajzolt nem túl összetett párkapcsolati ívekben a harmadik randi táján egészen más szokott következni, ám legyen. Gondolkodom két napig, de miért ne...? Mulatságos a cinkosság a reprezentatív és formális eseményen, mindenki komoly barátnőnek néz, mi tudjuk, hogy még egymás kezét se fogtuk meg. A vőlegény kisöccse nem szégyellős. ...És ez így mióta tart nektek...? Belekortyolok a pezsgőmbe, ő diszkrét mosollyal válaszol, még nagyon rövid ideje. Aztán megszökünk, annyira tudtam, hogy a Ligetben kötünk ki majd, hogy már otthonról lapos talpú sétacipőben indultam el.

Elhív a Balatonhoz. Lent van egy hétig, a tó túlsó sarkán is túl. Délről visszakanyarodik a vonat. Hathúszkor hajnalban szelem át a Vérmezőt, nem is értem, miért. Csak egy napra, de megszököm a munka elől. Elegáns, de könnyed ujjatlan fekete ruha, horgolt sál, vadonatúj fekete bikini. Vár az állomáson, épp csak lepakolok a lakókocsijában, aztán nekivágunk a Szent Mihály dombnak. Ódon, fehérre meszelt kápolna, fenyőliget, lélegzetelállító kék víztükör. Tizenkétéves-forma kislánynak érzem magam, akit a nagy és csodált tizennégy esztendős fiúcska vezetget. Rutinoktól mentes, ártatlan, paradicsomi délelőtt. Hatalmas tervek. Aztán lefutunk a vízhez, kicsit félszeg vagyok, de a vízben már felszabadult megint. Játszunk, beúszunk a móló alá, elbújunk, aztán felmászunk rá, ülünk a napon összekucorodva. "rád néztem és arra gondoltam, olyan apró vagy, elférnél a tenyeremben" - mondja később, sokkal később, csak hetek vagy hónapok múlva. Most az első vallomás. "évek óta mélyen és őszintén tisztellek" 

Fekszünk egy kicsi fa alatt egymás mellett. Zavarban vagyok, magamra húzom a horgolt sálat és beszélgetünk. Járunk még egyet a nádasban, kacsák, lemenő nap. Augusztus. Esti vonat haza. Búcsú, megölelem. Meglepődik. "az az ölelés döntött el mindent, a bátorságod, tudod?..."

Újabb hónap telik el. Kora ősz, Margitsziget. Ülünk a japán kertben. Kérsz egy sört? "van nálad...???" Előhúzom a ridikül mélyéről, kézműves magyar sör, sötét, ízletes, két sálba csavartam, hogy ne melegedjen fel és ne kocogjonak az üvegek...

Alkonyatkor már kézenfogva megyünk át a hídon.