Úgy hat hét lehet hátra az esküvőig. Április vége, végre beköltöztünk. Április 25-én este érek haza. Ölelés, csók, lepakolok. Ő visszarobog a nappaliba a gépe elé. Közben a nővérem ír, anyák napi ajándékot egyeztetünk egy gyors üzenetváltásban. Egyszer csak ott áll előttem megint. Komoran mered rám, valahogy nagyon furcsán. "Most meg mi történik?" Nővérem írt, válaszolok neki. Miért dühös vajon...?

Bemegyek, ül a gép előtt. Leülök én is, bekapcsolom, elküldök még egy levelet, munka-ügyben, lassan kész az egyik házunk, pörgetni kell.

Azután odahívom, van egy új terv, amin együtt kezdenénk el dolgozni, a leveleim közt keresem az elküldött anyagot. A keresőszóra több találat is adódik, köztük egy réges régi Hoffmann novella, amit még annak idején a volt páromnak küldtem el. Meglátja a nevet a szeme sarkából. Az utolsó csepp ez. "Mondd, te még mindig levelezel L-el?! Megmondtam, hogy erről szó sem lehet" egy percig nem is értem, aztán kapcsolok. Rettenetesen feldúltnak tűnik. Semmi baj, van megoldás, nincs mitől félnem, hiszem tartottam magam az ígérethez és nem kommunikálok a volt párommal. A rémületben is sikerül újra felidéznem, mire kerestem az előbb, így ugyanaz a találati lista... mutatom a dátumot, évekkel a megismerkedésünk előtti. Jó, nem lesz itt semmi baj, ha ezeket az érzékeny pontokat nem piszkáljuk.

Mégsem békél meg. Látja a bizonyítékot, közli, hogy akkor ez így rendben van, és mégis, ott rezeg valami borzasztó düh még mindig. Kitör újra. "Fogd fel, nem bírom elviselni, hogy a R...nak dolgozol. Értsd meg, egyszerűen képtelenség, hogy mással végezz olyan munkát, amiben én is kompetens vagyok" Na ez gond, hát miért választottál valakit, akinek ugyanaz a végzettsége? Ha ápolónő lennék vagy virágárus, akkor nem lenne semmi baj? "...és az is képtelenség, hogy nem bírsz hazaérni és hogy ha itthon is vagy, egész nap más munkákkal foglalkozol" Muszáj volt a nővéremmel szót váltanom, sürgős volt... "jó, legalább ő családtag, megnézhetnéd magad, ha más lett volna" És mégis, hogy ne dolgozzak napközben? Hát nem nagyszerű, hogy itthon tudom végezni, így mégis együtt vagyunk közben. Ki-ki dolgozik, de itt vagyunk egymásnak, amikor csak szeretnénk. El se hiszed, milyen nagy dolog ez, a legtöbb pár reggel elrohan munkába és este látják egymást legközelebb, mégis békében megvannak. Ül az asztal előtt és csak mered előre. Mellélépek. Bátortalanul nyúlok a karja után, simogatom. Hogy tudnám kibékíteni? Az érintés, a közelség segít. Simogatom és nyugtatom. Csak a nővérem volt, látod... Ne haragudj már...Hiszen már megígértem, hogy nem vállalok új munkát R...ékkel, de a meglévőket még befejezem. Kicsit keserű a szám íze, voltaképp olyan ígéretesen indult az a kis közös vállalkozás. De ha ez az ára annak, hogy békében családunk legyen, akkor ez. Áldozatokat kell hozni.

Felpattan. Rója a köröket a nappaliban, közben egyre kiabál. Felváltva ingerült, gúnyos és vádló. "Képtelen vagy belátni a hibáidat, képtelen vagy felnőtt módra kezelni a konfliktusokat. Semmi tisztelet és odafigyelés nincs benned irántam!" Ez nem igaz. Mindent megígértem, amit kértél és mindent betartok, amit ígérek. Épp ezért be kell fejeznem ezeket a munkákat becsülettel. Olyan nincs, hogy csak egy irányban korrekt az ember. Ha a munkatársaim felé nem lennék az, akkor mit várhatnál tőlem? Egyféleképp tudok becsüetes lenni, ha mindenkivel az vagyok. Hiába próbáltalak kibékíteni... "Mit próbáltál te? Semmit! Nem emlékszem, hogy egyszer is bocsánatot kértél volna." Még ott állok a széke mellett az asztalnál. Mutatom, hát itt ültél, simogattam a karod és kérleltelek, hogy ne haragudj rám... "Hát ilyesmire én nem emlékszem."

Oda akarok menni hozzá, de csak a szőnyegig jutok, leülök és rémülten nézek rá. Nem emlékszel??? Nem emlékszel rá, hogy odaléptem hozzád és percekig simogattalak? De hát megtörtént! Mostmár komolyan félek. Ha nem emlékszik...? Miért nem? Mi történt? Hogyhogy nem emlékszik valamire, ami alig pár perce történt? Mi baja lehet. Végigfut rajtam a rettegés, elmebaj, agydaganat, skizofrénia, mi okoz ilyet? És mi lesz velünk? Figyelj csak, te ott ültél az asztalnál. Én odaléptem hozzád, ahol az előbb is álltam, és akkor... "Jó, rendben, talán volt valami ilyesmi". Talán. Mindegy, ha emlékszik, akkor jó.

Minden pillanatban azt hiszem, hogy megvan a megoldás. Hogy egyszerre felderül, az ölébe kap vagy megpuszil és megkönnyebbülten azt mondja, hogy minden rendben van akkor, így már világos, semmi baj. Minden józan logika szerint ez kéne következzen, de valamiért mégsem. Órák telnek el. Vádakat és gúnyt lő felém. Feladom a védekezést, összekuporodom a szőnyegen és csak sírok. Sajnálom magam és őt és minket, mert olyan képtelenség az egész, mert semmiségnek tűnik, ami miatt történik, mégsincs hatalmam megszüntetni vagy megváltoztatni. Sejtem, hogy a családommal muszáj lesz kicsit ritkítani a kapcsolattartást. A munka a nehezebb ügy, de majdcsak megoldódik az is. És közben záporoznak a mondatok a szájából, felidézni sem tudom őket. 

Mondd, hogy fogom tudni elviselni az ilyen estéket veled? - szakad ki a kérdés sok órával később belőlem. "Milyen estéket? Mi bajod neked az én estémmel?" Rettenetesen fáj, ahogy viselkedsz, és nem tudom, mit tehetnék még, hogy abbahagyd. Gondolj bele, hogy lehet így tölteni az időt egymással? Mi lesz, ha gyerekünk lesz? Amikor babát várok? Vagy amikor már itt alszik majd? Ezek a kérdések kezdtek gyötörni, s a szívem mélyén tudtam, hogy ez pontosan így fog kinézni akkor is. Pont ilyen csúnya lesz. Vagy csúnyább. "A várandós nő számomra szent. Ezt jegyezd meg jól." Mindennél erősebben feltör bennem a vágy, hogy megtapasztaljam ezt. Vele. Mármint... a babavárást. Meg hogy akkor majd hogyan fog bánni velem. Komolyan elhiszem, hogy akkor majd máshogy lesz.

De addig... addig így fog menni?

Az éjszaka egy részét a szőnyegen töltöm. Aztán egyszer csak felhagy az egésszel és minden lezárás nélkül átmegy a hálószobába. Felfoghatatlan, hogy 5 perccel azután, hogy a halántékán kidagadó erekkel kiabál, úgy tud aludni, csendesen, mint egy csecsemő. Lefekszem én is. Végtelenül kimerült és elkínzott vagyok. És most alszik és még mindig messze van. Valami nagy, végleges magányosság üt szíven. Mostmár mindegy. A kocka el van vetve, összeházasodunk és igenis működni fog. Hiszen még csak egy hete lakunk itt együtt.

Reggel még mindig dühös, amikor felébred. Vagy újra az? Csendben készülődik, inget vesz elő. Öltözik, menni készül. Fogalmam sincs hova. Odalépek, megkérem ezredszer is, halkan, hogy ne haragudjon már rám. Kitérő választ dünnyög. Mostmár nem érdekel semmi, csak legyen vége ennek. Megölelem, szorosan, tehetetlenül dobolok a hátán és mellkasán, kérlelem, ne induljon így el egész napra, ne váljunk el haraggal. Nem szól, el akar húzódni, én szorítom, lehetetlen ez így... felemeli a kezeit, megfogja a két vállam, reménykedve nézek fel rá. Arcomra fagy a döbbenet és felsikoltok, ahogy teljes erejéből ellök magától. Újra ott vagyok a nappali padlóján, egy pillanatig nem is értem, mi történt. Nézem őt, a keze ökölbe szorul, a hüvelykujja remeg. Mostmár üvölt. "Tessék, most megkaptad, ezt akartad, nem? Másoknak is eltűrtél mindent, éveken át, biztos erre gerjedsz...!"

Ülünk a kanapén, egymás mellett. Miért tetted ezt? Megmondtam neked korábban, hogy egy dolgot nem fogok elviselni, az pedig az, ha bántasz. Hogyan tehettél ilyet? "Nézd, mindketten hibáztunk. Lefogtál. Úgy éreztem, igen, hogy lefogsz engem és nem tudok kiszabadulni. És ki akartam szabadulni a szorításodból és... nézd, ez félig véletlen volt." Véletlen. Persze, az lehet, végül is. Szerencsétlen véletlenek vannak. De vajon miért ordította utána AZT? Ha véletlen, nem utánanyúl a másiknak? Megijed, hogy mi történt? Mindegy. Értem.. sajnálom, hogy így érezted, nem ez volt a cél. Csak kétségbeejtett, hogy így mész el reggel. Mihez kezdjünk most? Menjünk el párterápiára? "Az hosszadalmas, az esküvőig meg a nászútig már nem fér bele." Akkor... menjünk el a papunkhoz, I... Atyához? Hozzá járunk jegyesoktatásra is... "Az aztán a legrosszabb ötlet, ő ehhez nem ért, neki nincs tapasztalata ilyen dolgokban. Egyszerűen le fog beszélni az esküvőről. Vagy azt szeretnéd? Halasszuk el az egészet?"

Ne. Ne halasszuk. Minden rendben lesz.

Később, hónapokkal később, még egyszer szóba került ez a reggel. 

"Mit tehettem volna? Ököllel jöttél nekem, jogos önvédelem volt."