Pontosan az a csendes, szemüveges, nyugodt és szelíd férfi, amilyet tizenéves koromban elképzeltem. Mondjuk akkoriban a 14-18 éves kiadást, de ugyanez az alapszabás. Csecsemőkék szemek, finom bőr, általában lágyan felívelő mosoly. Komolyság és derű. Harmincegypár év alatt felgyűlt tapasztalatok és egy csipetnyi titokzatosság. Mindig vasalt ing, egyszerre kisfiús báj és elegancia. Közös szakma, közös érdeklődés, közös világnézet. Hasonló munkák a múltunkban. Összeilleszkedő tervek - én doktori témavezetőt keresek, ő éppen elhelyezkedett oktatóként. Hasonló dilemmák, döntéshelyzetek.
Évek óta ismerjük egymást.
Évek óta nem beszéltünk.
Szakítás után vagyok. Albérlet kell, másodállás kell. Meg kell állnom egyedül a lábamon. Ő épp felmond, kivándorolni készül, én megpályázom a megüresedő állást, de nem nyerem el. Egy régi jó barátja kerül oda, én másutt találok jó lehetőségeket. Az interjú után kikísér a kapuba, kutatva néz, kérdez. Röviden elmondom, merre vitt az élet mostanáig. Figyelmes és együttérző, segíteni próbál. Elköszönünk.
Hónapok telnek el, mikor egyszer csak felrémlik az érdeklődő arc. Írok egy levelet, Húsvét apropóján. Lehet meg se kapja, ha már a tengerentúlon jár. Visszaír. Levelezünk. Mindenre emlékszik, még réges régről is. Kétszer-háromszor találkozunk, franciás kis kávézó a Budai rakparton. Folyik a Duna, odaát Pest kő-, bádog- és kerámiacsipkéi. Tea vagy sör, ahogy épp kedvünk hozza, hozzájuk pedig könnyed vagy épp mélyenszántó beszélgetések. Csillog a szeme, apró hasonlóságok tucatja bukkan fel az életünkből. Néha fontos, néha banális egyezések, de két magányos embernek igazgyöngyökként bukkannak fel a múlt tengeréből.
Elhív egy jóbarátja esküvőjére. Meglepődök. A női magazinokban megrajzolt nem túl összetett párkapcsolati ívekben a harmadik randi táján egészen más szokott következni, ám legyen. Gondolkodom két napig, de miért ne...? Mulatságos a cinkosság a reprezentatív és formális eseményen, mindenki komoly barátnőnek néz, mi tudjuk, hogy még egymás kezét se fogtuk meg. A vőlegény kisöccse nem szégyellős. ...És ez így mióta tart nektek...? Belekortyolok a pezsgőmbe, ő diszkrét mosollyal válaszol, még nagyon rövid ideje. Aztán megszökünk, annyira tudtam, hogy a Ligetben kötünk ki majd, hogy már otthonról lapos talpú sétacipőben indultam el.
Elhív a Balatonhoz. Lent van egy hétig, a tó túlsó sarkán is túl. Délről visszakanyarodik a vonat. Hathúszkor hajnalban szelem át a Vérmezőt, nem is értem, miért. Csak egy napra, de megszököm a munka elől. Elegáns, de könnyed ujjatlan fekete ruha, horgolt sál, vadonatúj fekete bikini. Vár az állomáson, épp csak lepakolok a lakókocsijában, aztán nekivágunk a Szent Mihály dombnak. Ódon, fehérre meszelt kápolna, fenyőliget, lélegzetelállító kék víztükör. Tizenkétéves-forma kislánynak érzem magam, akit a nagy és csodált tizennégy esztendős fiúcska vezetget. Rutinoktól mentes, ártatlan, paradicsomi délelőtt. Hatalmas tervek. Aztán lefutunk a vízhez, kicsit félszeg vagyok, de a vízben már felszabadult megint. Játszunk, beúszunk a móló alá, elbújunk, aztán felmászunk rá, ülünk a napon összekucorodva. "rád néztem és arra gondoltam, olyan apró vagy, elférnél a tenyeremben" - mondja később, sokkal később, csak hetek vagy hónapok múlva. Most az első vallomás. "évek óta mélyen és őszintén tisztellek"
Fekszünk egy kicsi fa alatt egymás mellett. Zavarban vagyok, magamra húzom a horgolt sálat és beszélgetünk. Járunk még egyet a nádasban, kacsák, lemenő nap. Augusztus. Esti vonat haza. Búcsú, megölelem. Meglepődik. "az az ölelés döntött el mindent, a bátorságod, tudod?..."
Újabb hónap telik el. Kora ősz, Margitsziget. Ülünk a japán kertben. Kérsz egy sört? "van nálad...???" Előhúzom a ridikül mélyéről, kézműves magyar sör, sötét, ízletes, két sálba csavartam, hogy ne melegedjen fel és ne kocogjonak az üvegek...
Alkonyatkor már kézenfogva megyünk át a hídon.
