Az út harmadik hetébe fordulunk. Már nem nagyon beszélek, voltaképp semmit nem csinálok. Emlékszem, régen ha utaztam, akár egyedül, akár másokkal, szabadnak éreztem magam. És sokat, sokat beszéltem, apróságokról, komoly dolgokról, szinte bármiről, de felszabadultan és bizalommal fejeztem ki magam. Most kétszer is meggondolom, mit teszek és mondok. Kimérten mozgok, keveset beszélek. Próbálok nyugodt maradni. Engedelmes. Nagyon. Figyelek. Próbálok már azelőtt alkalmazkodni, hogy kiderülne, mihez... Néha azért rám szól. "Ne lógasd már a fejed, tessék emelt fővel egyenesen előre nézni." Igaza van.

Belül egyre fáradtabb vagyok ettől. Nincs étvágyam, ha pedig épp éhes vagyok, és ezt jelzem, akkor biztos, hogy még órákon át nem jutok ételhez. Állandó tompa félelmet érzek. Félek vele beúszni a mély vízbe. Félek vele bemenni a part menti barlangokba. A szemében időnként megvillanó gyűlölet miatt van. Abszurdnak tűnik, mégis olyan képek kísértenek, hogy ketten megyünk be, de ő egyedül jön ki. És közben már tudom, hogy ez nem normális. Hogy így nem lehet élni. Már csak az a kérdés, hogy akkor hogyan tovább...? 

Bejárjuk az Adria partján fekvő városka minden antik emlékét. Egészen szép nap. Csendes, kicsit idegen, de szinte békés. Csak követem. Utólag ismerem csak fel, jóval később, hogy ami Velencében annyira fájt, a némaság, ahogyan méterekre mögötte megyek, mint egy árnyék, mostmár az új "normális". Szintet léptünk - lefelé. Most tehát innét indulunk fel vagy még lejjebb. Megegyezünk, hogy délután még elsétálunk egy múzeumhoz, de előbb betérünk egy étterembe. Már émelygek az éhségtől, jóval túl vagyunk az ebédidőn. Sajttáltat kérek, gyümölcsöt, békésen majszolom, még beszélgetünk is, és az asztalon fogjuk egymás kezét. Kezdek felszabadulni, mosolygok. Felnézek rá, a szemébe.

"Te meg mit nyújtogatod a nyakad, mi? Te... balerina..." A váltás olyan éles, mint egy pofon. A hangja gúnyos, a szemében megint ádáz gyűlölet. Nem düh. A dühöt még valahogyan meg tudnám érteni. A hidegen felszínre buggyanó gyűlölet az, amit nem. Nem válaszolok. Elengedem a kezét és eszem tovább. Valahogy kiszárad a szám és nem nagyon megy, de folytatom, gépiesen. "Mit vagy olyan nagyra magaddal?" Nem vagyok. Közönyös és fáradt a hangom. Valahol már nem is érdekel ez az egész, legszívesebben ráhagynám, csak lépjünk tovább. Kezdetét veszi a hosszú monológ. "Szállj már le a magas lóról. Szállj le az üvegparipádról, mert nincs mögötte semmi tartalom. Mire kaptad egyáltalán azt a díjat, mondd?" A Junior Prima Díjra céloz. Majd 10 éve frissen végzett építészként nyertem el kilenc másik pályázóval együtt. "Mit tettél le érte az asztalra? Komolyan kérdezem, mit adtál be?" Portfóliót, válaszolom, azt kértek. "Portfóliót... aha... és mégis mi volt abban neked?" Akkor diplomáztam, így jobbára hallgatói terveim. Diplomamunka. Néhány workshop, nyári alkotótábor és ötletpályázat anyaga. "Hallgatói tervek, hát röhögnöm kell. Látod... mégis mit képzelsz, kinek nincsenek hallgatói tervei? Ugye tudod, hogy rajtad kívül még ezren megkaphatták volna ugyanannyi erővel?" Tudom. Viszont hozzásegített, hogy továbbtanuljak mesterképzésen. "Portfólió, az... persze. Régóta sejtettem, hogy semmi tartalom nem volt mögötte. Semmi, érted?" Hallgatok. Mit lehet erre mondani, kit érdekel egyáltalán az a díj most? Megkaptam, a pénz a tanulmányaimra ment, a kristályszobor kilenc éve a dobozában hevert a szekrényben, mígnem pár hete kerőszakolta, hogy tegyük ki a nappaliban a polcra. Talán ha évente kétszer eszembe jut.

"És anyád ajándéka a múltkor... annál nevetségesebbet elképzelni sem tudok." Tudom, hogy így gondolod. Higgadtan felelek, halkan. Belül meg vér és könny tör fel, Anyu, az én drága Anyukám, hetekig készített nekünk egy kis ajándékdobozt saját kezűleg, annyi szeretettel... "és gyűlölöm a fekete gyertyatartóit is" - az is ajándék volt a beköltözésünkkor. "Egyáltalán ideje lenne lassan leválni anyukádról, beteges, mennyire össze vagytok nőve" nyelvem hegyén a válasz, hogy ő 35 éves koráig, amíg össze nem költöztünk, ki se mozdult anyósom hátsó szobájából, napi három étkezés volt elé rakva, vécé kipucolva, ing vasalva. Én lassan 10 éve külön élek a szüleimtől, hetente találkozunk egy-egy ebédre vagy vacsorára, néha elmegyünk színházba és heti párszor telefonon vagy levélben is érintkezünk. Jóban vagyunk. Aztán nem mondok semmit, közben úgyis peregnek már a mondatok tovább. "és ez hogy minden nap írsz neki, ez elképesztő". 

Közben újra azon a vacak díjon pörög. Istenem, már azt kívánom, bár sose kaptam volna meg. "és mondd csak, mit gondolsz, miért nem vagy még sztárépítész, ha akkora tehetség vagy, hogy már a hallgatói terveidre díjakat osztogattak?" Mondanám, hogy azért, mert nem akarok, de ez óvatlanul pökhendinek tűnhetne. Valójában tényleg nem érdekel. Csak dolgozni akarok, tartalmasan élni, jó dolgokat csinálni, alkotni, gondolkozni. Folytatja, végeláthatatlanul hosszúnak tűnő ideig. Lassan befejeztük az ebédet. Van valami elképesztően szürreális abban, hogy mindezt halkan, fojtott hangon vágja hozzám, s mivel nincsenek magyarok körülöttünk, mindenki normális beszélgetésnek hiszi. Egy pillanatra látom kívülről a jelenetet, borzasztó furcsa így. A sértései lassan áthatolnak a közönyön. Bemegyek a mosdóba. Sírok. Tudom már, hogy nincs értelme kimutatnom az érzelmeimet előtte. 

Nem megyünk már múzeumba, túl késő van. Rövid séta után visszatérünk a hotelszobába. Ott az ágyra veti magát és mostmár meg sem próbál halk maradni, ahogyan tovább szidalmaz. "...ahogyan bevonultatok anyáddal a lakásomba rendezkedni... Álmomban nem gondoltam volna, hogy annyi vacakot odahozol" Miután egyedül laktam egy teljes háztartást számoltam fel és költöztettem át, minden háztartási felszereléssel. Sok holmit így is hátrahagytam, aminek úgy ítéltük meg, nem vesszük hasznát az új helyen. "A közös térbe hogy lehet behozni ilyesmit, mint a mesekönyveid..." Gondoltam ha lesz gyerek, jól jön. "...meg a gyerekkori fotóid. Minek az oda???" Mert az enyémek és hozzám tartoznak, és ha otthon vagyok valahol, akkor ahhoz hozzátartoznak az ilyen személyes dolgok. "Nekem eszembe sem jutott anyámtól elhozni ezeket." Nos, az a te választásod, ez meg az enyém. Elférnek, mi baj van ezzel? "ugyanez itt a szállodában. Amint bejövünk, telirámoltad a fürdőszoba polcát mindennel. Alig maradt hely, hogy én kirakjak oda bármit." A felére raktam fel a holmikat, köztük például a hajszárítót és számos egyéb dolgot, amit mindketten használunk. Egyre nevetségesebbnek érzem az egészet. Próbálom megérteni és megértetni magam. Nincs testvéred, neked egyszerűen kimaradt az, hogy meg kell férni valakivel együtt. Értsd meg, ez így működik, de hát ez csak nem okozhat problémát. Ha szeretek valakit, akkor a tárgyait is szeretem. Tudod, mennyire szeretem az ingeidet, amikor vasalom? Próbálkozom, hiába. Milyen nevetségesnek tűnnek ezek a magyarazátok utólag, amiket a felmentésére költöttem magamban... "Pakolunk és holnap hazamegyünk." 

Felkelek az ágyról, nem vitatkozom tovább, előhozom a bőröndöm és elkezdek csomagolni. Kirakok egy útiruhát, a fürdőszobából is besöprök mindent a sportszatyorba. Mit bánom én, menjünk haza, legalább vége lesz ennek. Nem értem, mire jó ez az egész. Közben beáll a csend. A pálinkás palackot hozzám hajítja. Majdnem üres már. Most látom csak, hogy az ágya mellett tartotta. Az is ajándék volt. Nagyapa utolsó főzet dióágyasa. Jó ideje tudom, hogy minden este iszik. Hogy miért titokban, az rejtély, sose szóltam érte pedig. De utána mindig nagyon 'bátor' lesz.

Hamar kész vagyok a csomaggal. Leülök, ránézek. Te nem pakolsz? Kezdődik újra. Csak most még rosszabb. Ordít. "...hálát adok az istennek, ha megjön a vérzésed és nem leszel terhes. Milyen anya lennél te...?" Megtörök, vissza a szokásoshoz, elkezdek könyörögni neki. "Te szajha" kiabálja "hányszor feküdtél le mondd, M-mel, hogy téged jelöljenek arra a díjra??? Hányszor? Ribanc." M. a főnököm, akkor még tanárom volt. Gondolom leírnom is felesleges, hogy ezen, és az ebből lassan kifejlődő őszinte barátságon kívül soha semmi nem volt köztünk. "Egyáltalán, kifekhetnél már egy normális állást magadnak nála, szánalmas vagy!" Mostmár zokogok. Hogy mondhatsz ilyet a feleségednek? Odalépek hozzá, végső kétségbeesésemben a nadrágjába markolok, hiszen szeretsz, kívánsz, még most is kell, hogy kívánj... nem vagyok büszke erre. A tény, hogy szégyenletes dolgokat művelek, csak megerősít abban, hogy ez így nem mehet tovább. Én nem ez vagyok és nem is akarok ez lenni. Életemben először érzem magam kurvának. A kör bezárult.

Eltol, az ágyra dobja magát, mellé ülök, de mostmár dühös vagyok. Kiabálok én is, mert nem figyel arra, amit mondok. Szenvedélyesen érvelek, de mintha csak egy téglafalnak mondanám. Dühömben tenyérrel a combjára csapok, vegyen már észre. Aztán hirtelen újra elsírom magam és bocsánatot kérek érte. Kajánul elmosolyodik, "szóval megütöttél" és hosszan kioktat a feleség kötelességeiről. Ez végképp felbőszít. Még mindig nem arról beszélünk, hogy ő miket tesz és mond... hanem hogy nekem hogyan kellene megfelelnem a saját eskümnek. Lerángatom a gyűrűt az ujjamról. Február eleje óta nem húztam le jóformán soha. Éjjel-nappal rajtam volt az a kis arany karika, a végtelenség és az összetartozás szimbóluma. Eldobom, valahol a vállánál találom el. Zsebre vágja.

"Ezt a gyűrűt nem először vágják hozzám, tudod? Mert ugye nem hitted el komolyan, hogy ezt neked csináltattam? Ó, dehogy... nem is az előző menyasszonyomnak. Hanem még előtte. Ő pont így dobta ide. De téged nem foglak megütni és megerőszakolni sem."