Szombaton esküdtünk, a vasárnapot otthon töltjük. Boldog vagyok. A polgári szertartás egy héttel korábban volt, igazából már azután is nagyon boldog voltam. Amikor hazaértünk és megöleltem, a fülébe súgtam, hogy mostmár a kis felesége vagyok. Komolyan válaszolt "még csak félig, majd jövő héten...", és tessék, már itt is vagyunk. Szóval boldog vagyok. És valami mégis hiányzik, talán éppen az a becézés (úgy, de úgy várom, hogy végre a feleségének hívjon), talán az öröm, aminek az egész esküvőn és másnap sem adta jelét. Biztos a fáradtság. Meg alighanem az útra készül, elvégre hetek óta gyűjtötte, rendszerezte, dolgozta fel az információkat, itt a parkoló, ott a hotel, emitt a kempingek, az a templom és emez a diadalív... dagadt az Excel-tábla, koordináták, menetidők, távok, benzinköltség...

Összeszámoljuk a nászajándékot, hétfőn elvisszük és átváltjuk egy részét. Meggyőzöm, hogy a maradékot felezzük el és tegyük a bankszámláinkra. Furcsállja a javaslatot "hiszen mostmár úgyis közös minden", de ehhez ragaszkodom. Az esküvői előkészületek, a lakás berendezése és nem utolsósorban a hotelek lefoglalása, amiket mind én intéztem a saját bankszámlámról minden megtakarításomat felemésztette, a készpénzkészleteim is kiürültek. Mi van, ha baleset történik, vagy betegség vagy bármi, ha ő nem tud intézkedni, mihez kezdek pénz nélkül...? Egy orvost vagy egy hazautat sem tudok kifizetni. Végül tehát felezünk "ha hazajöttünk, úgyis egymás nevére is átíratjuk a bankszámlákat". Ez is engedmény már, eredetileg azt akarta, hogy minden pénz az ő számlájára menjen, a fizetésem és az ösztöndíjam is. Csak a vállalkozásom miatt egyezett bele, hogy megtartsam a saját számlám, az ne keveredjen minden mással.

Kedden indulunk le, délre. Várom azt a felszabadultságot, amit utazások elején szoktam érezni, legyen akár egy hétvége, rövid túra vagy távolabbi vidékek felfedezése. És most együtt... És mégis, különös feszélyezettség tölti be az autót. Alig szól, én pedig nem akarom zavarni a vezetésben. Valahogy poggyásznak érzem magam, tehetetlen tárgynak, amit tulajdonba vettek és most visznek. Összetartozás? Nem, az nem ilyen, az jó érzés, emlékszem, régebbről. Itt csak én tartozom. Este lesz, mire megérkezünk utunk első állomására. Tengerparti városka az Adrián, elrendezkedünk, ő azt mondja, nem szeret kicsomagolni, bőröndben hagyja a ruháit, én a szekrénybe akasztom őket. A legszebb ruháimat hoztam, hogy a kedvére tegyek, ne gyűrődjenek, azt biztos nem tűrné. Eszünk, rövid séta, aztán bezuhanunk aludni.

Reggel útnak eredünk, hogy megnézzük a várost. Leparkolunk egész közel a központhoz, sétálunk. Kezdek feloldódni, megérkeztünk hát, itt sétálunk együtt egy gyönyörű helyen. Itt leanderek nyílnak, ott megcsillannak a kihajtott zsalutáblák a még laposan sütő napfényben, kilenc óra múlt, pompás reggelit készítettem, kávéztunk is, ahogy otthon minden reggel, s most minden sarkon új felfedeznivaló, a mediterrán tájak eltéveszthetetlenül és lenyűgözően rendetlen építészetével és színeivel. Talán negyedórát, ha sétáltunk, amikor immár gondterhelten megáll, lapozgat az előre kinyomtatott térképeken. Egyre bosszúsabb. Nyugtatom, hát hiszen ha az a diadalív az ókor óta ott áll, nem most fog elszaladni, ráérünk, élvezzük a sétát, itt vagyunk, együtt vagyunk és gyönyörű ez a hely. "van róla fogalmad, mennyi mindent terveztem mára? Azért jöttünk, én nem bírom ezt, hogy csak itt kóválygunk. Lehetnél legalább kicsit együttműködő" Nyelek egyet. Úgy szerettem volna, ha csak egy pillanatra elég lenne, hogy itt vagyunk, és ebben már az az érzés is benne van, hogy ha én elég lennék. Előveszem a telefont, navigálok, percek alatt célhoz érünk, nem volt messze, nem is lehetett, az egész város körbejárható egy félóra alatt. Mégis elönt a keserűség, mire meglátjuk a fenséges építményt. Röviden magyaráz, mintha tanulmányi kirándulásra hozott volna egy másodévest, majd magamra hagy. Attól fogva alig szól hozzám, képtelenség az egész, hogy lehet így tölteni a nászutunk első napját?

Már alkonyodik, amikor hazaérünk és lejutunk a közeli tengerpartra. Még sosem fürödtem tengerben, ha a Botteni-öböl dermesztő vizét nem számítjuk, amibe gyerekkorom óta minden adandó alkalommal bemerészkedtem (legalább bokáig). Fürdőruhába bújok, ugyanabba, amit akkor, majd egy éve a Balatonnál viseltem. Magabiztosan követem a vízbe, az nem lehet, hogy a naplemente meg a szigetekkel ölelt kis öböl finoman rezgő víztükre nem hozza el a csodát, varázslatos az egész, itt biztosan elengedi majd magát és önfeledten örülünk egymásnak. Szótlanul szeli a vizet, hanyatt fekszik rá, becsukja a szemét. Próbálok közeledni, de nem igazán érdekli. Elkezdek köröket úszni a közelében, várom, hogy megérintsen, megszólítson. Felnőttként tanultam úszni, de elég jó úszó lettem, elememben vagyok a vízben és némi hiúsággal azzal is tisztában vagyok, hogy jó formában vagyok. Tetszeni akarok, úgy érzem, erre most minden esély megvan. És igen, most közelebb jön, mostmár minden rendben lesz "nem így kell úszni, hallod, nyomod magad előtt a vizet, így nem hatékony, merülj mélyebbre fejjel" Megállok, tempózok, elfúlva válaszolom, csalódottan, tök mindegy, hogy úszok, éppen nem az olimpiára hajtok, hanem  pihenek!

Azonnal otthagy. Gázol kifelé a vízből, leül magában a törölközőre, rám se néz többé. Utánamegyek, szárítkozom, leülök mellé. Majdnem hozzáérek, de nem merek, hosszú a csend, megkérdem, mi a baj. "hogy képzeled ezt, semmi tisztelet nincs benned irántam" Ne haragudj, de nagyon rosszul esett, hogy kritizálni kezdtél, itt vagyunk kettesben a nászutunkon, életemben először veled úszom a tengerben, és ez minden, amit mondasz nekem. Ez nem esik és én bizony olyan vagyok, aki ezt azonnal visszajelzi - a jó hír, hogy egy pillanat alatt elpárolog a mérgem és megbékélek. Ilyen vagyok. "te semmi kritikát nem viselsz el!" De Szívem, miért kell kritizálni a másikat? Azért vagyunk egy pár, mert szeretjük és elfogadjuk egymást, és amíg mondjuk nem látod azt, hogy életveszélyben vagyok a vízben, addig teljesen felesleges kioktatni. "nem érted, csiszolnom és tökéletesítenem kell a másikat, na igen... a barátaimnak is mindig ez volt velem a baja, hogy az élő lelkiismeretük voltam" Megrökönyödök, ilyet még életemben nem hallottam; de hát az van mindenkinek saját, hagyd meg neki nyugodtan, bőven elég kinek-kinek azzal foglalkozni. Nagyon meg van bántva, s még vagy másfél óra telik el úgy, hogy felváltva kérlelem, ne haragudjon már és próbálom rávenni, hogy értse meg, mi fájt nekem. Sírok. Még jó, hogy a hajamból is gördülnek le a cseppek az arcomon, vállamon, összehúzom magam, talán láthatatlan, észrevétlen maradok így.

Jócskán este van már, mire felkelünk, összeszedjük magunkat. Kimerültem és fázom kicsit. Beugrunk boltba. Bort vesz "bontsunk egy vöröset" Én már nem iszom, emlékeztetem - babát szeretnénk, erre nagyon-nagyon készülök, hónapok óta speciális vitaminokat szedek és egy kortyot sem iszom, hogy a legjobban felkészüljek. Az apartmanban összedobok egy vacsit, a teraszon eszünk, felbontja a palackot, lecsurran az oldalán, letörlöm, szólok, vigyázzon, csepeg. "hagyjál békén, éppen pihenek" Gúnyolódik. Ég az arcom, úgy érzem, jogos a lecke, szó nélkül bemegyek mosogatni. Egész nap egy kedves szót sem kaptam.

Másnap az egész napot egy közeli, rejtett, kevésbé zsúfolt tengerparton töltjük. Passzívan, de áldott békében, végre kikapcsolódunk... Nem hagyja magát naptejjel kenni, este aztán fájlalja, bekenem a napégésre való csillapító krémmel, mostmár majdnem meghitt így a kis apartmanban. Lefekszünk aludni.

Harmadnap újra várost nézünk. Este mellébújok, nem figyel, olvas. Ötnapos házasok vagyunk. Nagyon lágyan, nagyon alázatosan próbálom kérdezni, mi történt vele, mi a gond. "mi lenne" Megközelíthetetlen vagy, válaszolom. "nem tudom mit vársz tőlem" Itt vagyunk három napja egymás mellett, és hozzám se értél, mióta megérkeztünk "nem úgy viselkedsz, mint szoktál, megváltoztál" Nem változtam, pont ugyanazokra a dolgokra vágyom, mint korábban, egyszerűen nem értem, hogy itt vagyunk a nászutunkon, aminek az lenne a lényege, hogy csak egymásra figyeljünk, és mégis... "szóval elképzeltél valamit, hogy milyen egy nászút, és most azt várod, hogy az pontosan úgy lesz?! Miféle elvárások ezek??" De hát csak szeretném, ha úgy lennénk együtt, mint régebben... "te vagy másmilyen, te viselkedsz máshogy" Nem viselkednék máshogy, de az első reggel óta annyira feszült vagy, nem tudom, mihez kezdjek. Hát kicsit sem vagy boldog, hogy itt vagyunk?! Egyre kibogozhatatlanabbak a vita szálai. Félredobja a könyvet, dühödten mered rám, később már tombol dühében. Kérdezgetem, mi dühíti ennyire, mellé húzódok, fogom a kezét, cirógatom, keresem a tekintetét és kérlelem, hogy ne haragudjon. Mintha egy színpad tűzgátló függönye mögül próbálnék eljutni hozzá, semmi kapcsolatot nem tudok már létrehozni. Egyre nyomorultabban érzem magam, sírok tehetetlenségemben. Rám parancsol "csukd be azt a rohadt ajtót, senki nem kíváncsi rá, mit szenvedünk itt". Ez eszembe se jutott addig, hogy alighanem mindenki hall minket körben a nyaralók közt. 

Órák telnek el így. A legszörnyűbb, hogy most, utóbb, felidézni sem tudom, pontosan mivel. Ül az ágy szélén, előtte térdelek, hogy a szemébe tudjak nézni, hogy a közelébe kerüljek valahogy. Zokogok és könyörgök, hogy ne csináljuk ezt, ne haragudjon már rám. Két kézzel megfogja a vállam, megráz és közelről, szótagolva az arcomba üvölti: "idegesítő vagy, érted? idegesítő"

Ötnapos házasok vagyunk.