Az esküvő? vágytam rá és vártam, persze. Csodálatos volt az éjszaka, amikor megkérte a kezem. Tökéletes. Tényleg az. Csikorgóan hideg február eleje, ódon falak a Budai Várban, üres utcák, áhítatos téli csend. Ilyen csend csak télen tud lenni... Reggeli a kis sarki szálloda emeletén, nézzük a Mátyás-templomot , a Halászbástyát. Dátumokat ízlelgetünk, legyen június, akkor szabadok leszünk és elutazhatunk utána néhány hétre. Kicsi esküvőt akarsz? Kicsit. Én is. Családiasat. Kevés külsőség, több tartalom... Legyen a Margitszigeten, a kicsi kápolnában. Nagyszerű, gyerekkoromban mindig ott akartam férjhez menni. Lassan beleélem magam. Sosem voltam az, aki úgy vcélte, élete nagy napja, legfontosabb eseménye az esküvő. A találkozások, azok igen, meg talán a gyerek, majd, hamarosan, utána. Az esküvő egy csodálatos fogadalom, de nem végcél. És mégis, elkezdek rá annyira, de annyira vágyni. Igazából az érzés, hogy valakinek annyira fontos vagyok, hogy megesküdjön velem, az áraszt el, meg a remény, hogy saját családunk lesz.
Szervezzük. Alapvetően nagyon könnyedén. Előtte egy héttel polgári, a kápolnából kis rakparti étterembe megyünk majd át 20 fős ebédre. A régi törzshelyünk. (Régi... egy éve sincs még, hogy oda járunk kettesben.) Magam tervezem a meghívókat, a minta rejtett utalás saját magunkra: páfrányfenyő ágán egy kardinális és egy csuszka. Helyszín a Szent Mihály kápolna. Gyerekkori álmok, közös emlékek. A tipográfia a legnagyobb fejtörés, de végül rákerül az aláírás: az én nevem és az övé. Tetszik neki. Az aláírásnál akad meg egyedül. "ki kell cserélned a neveket" Nem értem. Átpörgettem vagy két tucat esküvői meghívót, mindig a lány neve áll elöl. "ki kell cserélned, ez nem mehet így ki. Értsd meg... én vagyok a férfi, az ilyen eseményeket a férfi szervezi és ő hívja meg vendégeket, ez hagyomány" Próbálom megvilágítani, hogy bár a dolog jelentősége egyrészt csekély, a fenti hagyománynak nyomát sem látom, ellenpéldát annál inkább. Mint már annyiszor, elönt az a bizonyos érzés, hogy nem, ez bizony nincs rendben. Nem tudom megfogalmazni, mi. Valami szakadást érzek a világ többi része és miközöttünk, és a feladat hirtelen annyi lesz csak, hogy ezt a mi >nem oké< realitásunkat valahogy beillesszem a világba és lehetőleg kompatibilissé maszkírozzam. Közben szégyenletesen pitiáner dolognak tűnik fel előttem a saját viselkedésem. Makacsnak tűnhetek, végül kompromisszumosan az őáltala meghívott vendégeknek a felcserélt verzió megy ki, az enyémeken engedélyezi az eredetit.
Az pedig elenyésző számú lesz. Több körben kezdtük összegyűjteni a vendéglistát. A polgárira ugye csak mi meg a tanúk. Bekönyörgöm az édesanyámat, "hát én nem gondoltam, hogy ott legyenek, de jó, akkor az enyém is, így szimmetrikus". Szóval tanúk és Anyuk. Az ebédre először csak 10-12 fő. Szűk család, akikkel tényleg szorosan tartjuk a kapcsolatot. Aztán bővülni kezd, persze, egy-két jó barát. Meg a volt főnöke. "értsd meg, ők jól állnak, biztosan nagylelkűek lesznek..." Ez a megfontolás végtelen idegen tőlem. "...és nekem fontos szereplők az életemben" Legyen hát. Én is összeírok pár nevet. "...meg legyen még B..., Svájcból, és O...-ék a férjével meg A... barátom " - lassan kicsúszunk a keretből - a hely legfeljebb húsz főnek kényelmes. "nélkülük nem lehet, képtelenség kihagyni" magam is arra a belátásra jutok, hogy az a két barátnőm talán már nem is annyira közeli és nem is annyira fontos. Biztos nekik sem. "és a két gyereke? azokat semmiképp se hozza, nem szeretném, ha ők akarnának a főszereplők lenni..." Ezt kikötni már kínosabb lenne, mint nem meghívni, a kérdés eldőlt. Maradnak a szüleim, a testvérem és a főnököm (egykori mesterem és szakmai mentorom) a párjával. A templomba majd számos "nagy ember", közelebbi vagy távolabbi ismerősök, a szakmai szervezetek és média köréből, aszerint, hogy kinek kell "megmutatnunk". Legalább a lista összeállt, kimennek a meghívók, elengedhetjük ezt is.
Ruhák. Virágdíszek. Torták. Pergetjük a teendőket, de nem bonyolítjuk túl. "az utolsó estét töltsük külön, mindenki a szülői házban." Én szívesebben maradnék, végtére is már együtt élünk, itt a közös otthonban is készülhetnénk, talán még szebb is lenne ott, a lombok közt átszűrődő reggeli napfényben látni egymást menyasszonyként és vőlegényként, és kézen fogva elindulni. "ez a hagyomány" Ahogyan a bevonulás is... Furcsa kicsit a színjáték, hogy édesapám ad át, vagy tíz éve már elköltöztem, önállóan élek, nem vagyok kislány, sem pedig egy csomag, amit apa leszállít neki. Inkább az ő édesanyjának fontos, alighanem, hogy a fia karján bemehessen. Tiszteletben tartom ezt, végtére is nem ezen múlik. S ebben legalább igazam volt, tényleg nem ezen múlt.
Aztán a reggel. Készülődés. Nem komplikálom túl, nem akarok idegen, mesterkélt frizurát, az arcom helyén egy sminkmesteri műalkotást látni. Csak magamat. Magamat akarom odavinni és odaadni, szabadon. A ruha, az csodálatos. Egy darabot varrtak belőle, teljesen véletlen, hogy pontosan az én méretem - azért nem adták el addig, mert nem talált rá egy kellően apró menyasszony. Szerény kis szalonból van, a két idősödő körúti varrónő a szívét-lelkét beleadta és én el nem cserélném egyetlen globális divatház bármelyik több ezer dolláros ruhakölteményére. Friss és derűs, Anyukám ajándéka, ahogyan a finom csipke cipők is a lábamon. Vadvirágok a hajamban és a kezemben. Fátyol - utóbbi csak az ő kedvéért, természetesebbnek érezném nélküle, de végtére is talán magam is megbánnám, ha kihagynám ezt az egyszeri lehetőséget.
Árnyas sétányon közelítek a kápolnához. Már látszik a fák közt, bokrok takarják, majd pár lépcsőfok vezet le a bejárathoz. Megállok a lépcső tetején, picit szinte feszélyez a figyelem, ami hirtelen körülvesz. Őt keresi a szemem, igen, ott áll a bejáratnál, sötétkék öltönyében, profilból látom, beszélget. Majd oldalra néz, rám pillant. Találkozik a tekintetünk, mosolygok, (most mindjárt hozzám lép, hiszen összetartozunk, azért van itt mindenki).
Lassan, közömbös arccal, de figyelmesen fordul vissza a partnere felé. Éppen egy Nagyon Fontos Emberrel beszélget.
